FACEBOOKSzerző BIRKÁS GYÖRGY2025.09.09.
Új projektünk Birkás Gyurival: minthogy ő matematika-közgazdaságtan tanár, ő írt a magyar, s mivel én magyar nyelv és irodalom szakos vagyok, én írok a matematika tanításának problémáiról, utána reflektálunk egymás bejegyzéseire. Az első rész már olvasható volt Gyuritól, most én jövök a matematikával, utána erre ő válaszol, majd én válaszolom meg a magyartanítás problémáját, és végül övé lesz a zárszó.
Korábban a magyarországi matematikatanítás a közoktatás egyik erőssége volt, melyet nem csak a nemzetközi felmérésekben rendre előkelő helyezések mutattak, hanem a számos matematika-diákolimpikon. (Mint maga Birkás Gyuri is, aki 1985-ben bronzérmet kapott. Az Akadémia későbbi elnöke, Lovász László három aranyérmet is nyert egy ezüstérme mellé négyéves gimnáziumi pályafutása alatt.) A diákolimpiai érmek még mindig jönnek, ám azokat egyértelműen a „versenyistállók” szállítják: a budapesti Fazekas Mihály, Veres Péter és Radnóti Miklós gimnáziumok mellett még a szegedi Radnótiból vannak versenyzők, más helyekről már csak elvétve (bár a Fazekas régen is kimagaslott), viszont a matematika-oktatás eredményei a szövegértés szintjére romlottak, és már a 2000-es években is az OECD-átlag alá kerültek, mostanra pedig az EU-országok alsó harmadának megfelelő szinten vannak.
A hazai matematika-tanításban így egyszerre van jelen a világ élvonalához tartozó tehetséggondozás az elitgimnáziumok szűk körében, és jellemző rá az összes többi tantárgyhoz és kompetenciához hasonlóan a kimondottan gyengén teljesítők aránya. Az iskolatípusok közötti jelentős különbség a növekvő esélyegyenlőtlenség biztos jele – na de miért pont a matematika lenne a kivétel, ha ugyanez megfigyelhető a természettudományokban illetve a szövegértési kompetenciákban is?
A problémák egy része az egész hazai közoktatásra jellemző: a szülői háttér gyakorlatilag determinál, a társadalom a megújulásra képtelen, a szegénységi csapdából kitörni gyakorlatilag lehetetlen. Annál a családnál, ahol a szülők nem képesek megfizetni a különórákat, felkészítő tanárokat, a gyerek még akkor se fog bekerülni a jobb oktatást nyújtó gimnáziumokba, ha egyébként képességei alapján ott lenne a helye. Számos rákkutatót, gyógyszerészt, orvost, mérnököt, írót, költőt, fizikust, csillagászt – és matematikust veszít így el az ország, a tehetséges tanulók képességeinek elherdálásával. Ugyanilyen baj persze a gyengébb képességű tanulók fel nem zárkóztatása: bár a magyar kormány bevallott célja a munkaalapú társadalom megteremtése, és hangoztatják, hogy mindenkinek szakmát adnak a kezébe (mintha a szakmát nem adó gimnáziumi képzés, amelyik a felsőoktatás felé megnyitná az utat, kidobott pénz lenne), ám valójában a hazai iskolarendszer még a szakmával bírók általános képességeit is lerontja. Olyan szalaggyári munkásokat képezünk, akiket a legegyszerűbb lesz kicserélni az automatizációval, azaz: a robotokkal. Még csak mesterséges intelligencia sem kell hozzá.
A matematikatanítás elavult módszerekkel történik, na de miért pont ez lenne a kivétel, ha egyszer az oktatáspolitika minden más esetben is elutasítja a digitális korszakhoz való megújulás szükségességét. Ha a diákok az irodalomórákon a több, mint 100 évvel ezelőtti szerzők műveit (és életrajzát) kénytelenek megismerni, akkor miért kéne mást és máshogy tanítani matematikaórákon, annál, mint amit még Newton idejében tanultak?
Miközben a matematika-tanítás célja elvben az elvont (absztrakt) gondolkodás fejlesztése lenne (deklarált célként pedig olyan kompetenciák –köztük a kreativitás – kiépítése, amely hozzásegíti a tanulókat a mindennapi problémák modellezéséhez, megértéséhez és megoldásához), ám olyan jellegű problémák merülnek fel az órák többségén, amelyeknek a valósághoz szinte semmi köze. Miközben a világ szerencsésebb országaiban már számítógépes programozást és robotikát tanulhatnak a gyerekek, nálunk továbbra is a körző-vonalzó-függvénytábla hármasságában lehet csak a matematikaórákat elképzelni. Sőt, a mobileszközök ki vannak tiltva az iskolából, az órákról, mindezt úgy, hogy bármelyik okostelefon nagyobb számítási kapacitással bír, mint az Apollo 11-es űrhajó teljes számítógépes kapacitása! Közel 50 éve a Holdra sikerült leszállni gyengébb számítástechnikai apparátussal (igaz, jobb papíron-ceruzával számoló emberek, „computerek” alkalmazásával). Ezt a szinte minden gyereknél kéznél lévő apparátust miért nem használjuk?
S miközben tény, hogy a természet nyelve a matematika, matematika nélkül nincs fizika, fizika nélkül nincs kémia vagy csillagászat, kémia nélkül meg nincs biológia, és így a matematikatanulás hozzásegíthet minket a körülvevő világot is megérteni – ám egy felső tagozatos, sőt, még egy középiskolás számára is ennél sokkal fontosabb kérdések vannak, mint például, hogyan működik a pénz, hogyan működik egy állam költségvetése, hogyan működik a Nemzeti Bank, mik azok a kötvények, részvények, a bankkölcsön vagy a bankbetét, vagy: hogyan működik a titkosítás, hogyan lehet feltörni a különböző jelszavakat; és így tovább. Szinte már véglegesen különvált a valós életben hasznos tapasztalatok megszerzése és a matematika-tanítás: abban is kételkedem, hogy az érettségi-követelmény másodfokú függvény megoldóképlete az emberek 99 százalékának bármi hasznára is vált volna. Saját tapasztalat alapján mondom, hogy határérték-számításra se volt még soha szükségem, és a deliverálás szó helyes leírását sem tanultam még meg soha. Minek? Mindezt úgy, hogy a világra kimondottan nyitott, természettudományos érdeklődésű társadalomtudós vagyok.
Hogy hol bicsaklott meg a matematika-tanítás, nem tudom, de arra határozottan emlékszem, hogy amikor kilencedikes koromban a matematikatanárunk behozta a saját főiskolai tankönyvét, hogy amit most fogunk tanulni, azt annak idején ő még főiskolán tanulta, arra kikapcsolt az agyam, mert akkor is és most is úgy voltam vele, hogy nincs szükségem felsőfokú matematikára. Ezzel nem tagadom azt, hogy vannak, akiknek szüksége van rá, sőt, pont az ellenkezőjét állítom: olyan társadalomban szeretnék élni, ahol bárki képes megírni egy python nyelven futó programot vagy bárki képes kiszámolni egy aszteroida pályáját. Én ilyen ember szeretnék lenni, de nem ilyen lettem. Csillagászatot ugyanis pontosan ugyanúgy nem tanultunk, ahogy közgazdaságot sem. Nem is vagyok abban biztos, hogy a tanáraink tudták volna tanítani: a tanári pályán lévők egyre jobban kiöregednek, a kisebb településeken bőven nyugdíjaskor feletti tanárok járnak vissza pontosan ugyanúgy matematikát tanítani – ahogy azt tették 30, 40, 50 éve.
A matematikatanítás kapcsán pontosan ugyanolyan válságtünetek vannak, mint a magyartanítás kapcsán. Elavult módszertan, elégtelen technikai eszközök, sőt, a modern, a digitális világ valóságos üldözése, kiöregedő, az elavult módszertant alkalmazó tanári közösség, akiket leterhel és kizsigerel a munka, az adminisztráció, a sokszor neveletlen gyerekekkel és sokszor vagy túl aggódó, „helikopter”-szülőkkel, vagy a sokszor igénytelen, bunkó szülőkkel való kapcsolattartás; az a rendszer, amelyik a gyerekeket már az évnyitó napjától kezdve be akarja darálni, és amelyik pontosan ugyanolyan munkaanyagként tekint a nebulókra, mint ahogy elvárja, hogy majd a felnövő nebulók is munkaanyagként tekintsenek a szalaggyárban a kezük alá kerülő, megmunkálandó anyagra.
A kép nem Birkás Gyurit ábrázolja.
