Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.09.18.
Írása nem egy történész érvelése. Egy kultúrpolitikai hatalmasság indulatos önvédelme, amely közben – talán észrevétlenül – elárulja saját múzeumának egész szellemi konstrukcióját.
Schmidt büszkén közli, hogy a Terror Háza „egyenlőségjelet tett” a nácizmus és a kommunizmus közé. Aligha lehetett volna tömörebben megfogalmazni, mi a baj az intézménnyel. A történész ugyanis nem egyenlőségjeleket rajzol két korszak közé. Kérdez, összehasonlít, elkülönít, oksági kapcsolatokat vizsgál, forrásokat ütköztet, fogalmakat tisztáz, kronológiát állít fel. Az egyenlőségjel a propagandista kedvenc írásjele: megszünteti a különbségeket, eltörli a történeti körülményeket, s egyetlen látványos gesztussal fölöslegessé teszi mindazt, amit kutatásnak nevezünk.
A nácizmus és a kommunizmus egyaránt létrehozott diktatúrát, állami terrort, táborokat, tömeggyilkosságot, politikai rendőrséget, megfélemlítést és jogfosztást. E közös vonások vizsgálata legitim és szükséges. Ebből még sem történeti, sem fogalmi azonosság nem következik. Más volt az ideológiai eredetük, társadalomképük, ellenségfogalmuk, uralmi technikájuk, gazdasági szerkezetük, időbeli működésük és a megsemmisítéshez való viszonyuk. A történész éppen azt kutatja, miként épültek föl ezek a rendszerek, kik működtették őket, kik alkalmazkodtak hozzájuk, kik húztak hasznot belőlük, kik álltak ellen, és miként változott mindez az időben.
Egy vörös és egy fekete gránittömb azonossága építészeti kompozíció. Tudományos állítássá legfeljebb akkor válhatna, ha a kőzethez forráskritika, történeti érvelés és ellenőrizhető bizonyítás is járulna. A gránit mérete nem történeti kategória. A szimmetria pedig olykor éppen a hamisítás legszánalmasabb formája.
Schmidt másik állítása még súlyosabb. Szerinte független szakértők nincsenek, hiszen mindenkinek van világnézete, értékválasztása és politikai preferenciája. Ez a mondat első pillantásra fölényeskedő relativizmusnak látszik, közelebbről szemlélve a szakmai felelősség felszámolása. Ha minden értelmezés mögött politikai választás áll, akkor forrás és koholmány, kutatás és megrendelés, történetírás és propaganda között végül semmiféle érvényes különbség nem marad. Pontosan ez az a homály, amelyben a hatalom történészei mindig is a legotthonosabban mozogtak.
Természetesen minden történész meghatározott korban, társadalomban, nyelvben és intézményi közegben él. Vannak erkölcsi meggyőződései, politikai nézetei, vallási vagy világnézeti választásai. Miért ne lehetnének? A történész nem az emberi állapoton kívül dolgozik. Max Weber óta pontosan tudjuk, hogy már a kutatási tárgy kiválasztását is értékek és jelenbeli kérdések befolyásolják. Ebből Weber számára sohasem következett a bizonyítás szabályainak fölfüggesztése. Az értékvonatkoztatás kijelöli a kérdést; a válasz érvényességét a módszer, a forrásanyag, az érvelés és a szakmai ellenőrizhetőség biztosítja.
Marc Bloch A történész mesterségében arra figyelmeztetett, hogy a történész első kötelessége a megértés. Ez a megértés szigorú mesterségbeli tudást kíván: a forrás eredetének, céljának, nyelvének, keletkezési körülményeinek, elhallgatásainak és torzításainak vizsgálatát. Egy levéltári irat önmagában még nem igazság. Egy tanúvallomás nem pusztán azért hiteles, mert megrendítő. Egy fénykép nem csupán azt mutatja, ami rajta látható; azt is kérdezni kell, ki készítette, milyen célból, mit hagyott a képen kívül, és milyen szövegkörnyezetbe illesztették. A történész mestersége éppen ott kezdődik, ahol a propagandista már elégedetten befejezné a munkáját.
A történésznek tehát lehet világnézete. Ami nem lehet: előre kiosztott végeredménye. Nem indulhat abból, hogy a nemzet szükségképpen ártatlan, a politikai ellenfél szükségképpen bűnös, a saját közösség minden helyzetben áldozat, a hatalom pedig a történelem beteljesítője. Nem igazíthatja a forrásokat az előre megírt ítélethez. Nem tüntetheti el azokat a dokumentumokat és szereplőket, akik megzavarják a kívánt elbeszélést. A történész követi a forrásokat akkor is, amikor azok saját meggyőződésével, nemzeti önképével vagy politikai rokonszenvével kerülnek összeütközésbe.
Éppen ez választja el a kutatót a propagandistától. A történész kérdéseket tesz föl a múltnak; a propagandista válaszokat rendel tőle. A történész számára a forrás ellenállás, amely korlátozza a képzeletét és cáfolhatja feltevéseit; a propagandista számára kelléktár, amelyből kiveszi a szükséges mondatot, fényképet, áldozatot vagy jelképet. A történész képes leírni saját közösségének felelősségét; a propagandista kizárólag mások bűneit tartja számon. A történész érvelése vitatható és felülvizsgálható; a propagandista ítélete politikai lojalitást követel. A történész munkáját a kétely tartja mozgásban; a propagandáét a bizonyosság színrevitele.
Minden sebésznek van világnézete. Ettől még az anatómia létezik. Minden bírónak vannak politikai nézetei. Ettől még a bizonyítás szabályai érvényesek. Minden filológusnak vannak erkölcsi meggyőződései. Ettől még egy kézirat betűi nem változnak meg a választási eredményekkel. Schmidt érvelése alapján az elfogultság általános emberi lehetősége felmentést adna a módszertani önkényre. Ez a következtetés egyetlen szakmában sem fogadható el. A történettudományban különösen veszélyes, mert az állam az emlékezet ellenőrzésével saját múltbeli ártatlanságát gyárthatja le...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.