Szerző: UNGVÁRY KRISZTIÁN
2025.05.06.
Tuboly Ádám Tamásnak igaza van abban, amikor rámutat arra, hogy a tudománynak nem csak egyetlen feladata létezhet, és ezen feladatok közül az igazság keresése nem kellően egyértelmű célmeghatározás. Köszönettel tartozom neki Youtube-videóm kapcsán született kritikájáért, mert ez módot ad arra, hogy magam is pontosítsam álláspontomat.
Arról minden bizonnyal konszenzusra tudunk jutni, hogy a tudományos munka célja a megismerés, vagy más szóval a valóság feltárása. A természettudományok esetében a megismerés első látásra tárgyszerűbb alapokon nyugszik, mint a társadalomtudományokban, mert a társadalmi jelenségeket a tudati működések rendkívüli bonyolultsága következtében nehezebb tárgyszerűen vizsgálni és elemezni. Átmenetek vannak, például a gazdaságtudományokban.
A megismerés mértéke koronként változik; ha derűlátóak vagyunk, akkor valószínűsíthető, hogy elmélyültebbé, összetettebbé válik. Ezért az nem mindig állja meg a helyét, hogy minden tudományos felismerés idővel megcáfolódik vagy megcáfolódhat. Van ilyen, de a többségük feltehetően csak szűkebben értelmezhető lesz az újabb felimerések következtében, amelyek szélesebb alapokból indulnak ki. Erre klasszikus példa az eukleidészi és a Bolyai-geometria, vele a klasszikus newtoni fizika és a relativitás elméletén alapuló mai (hangsúlyozva: mai) fizika. Bizonyos megszorításokkal (például a téridő szűkebb értelmében) a klasszikus fizika nem veszíti el érvényét. A hagyományos műszaki berendezések tervezését például kielégítő a klasszikus mechanika törvényszerűségeit figyelembe véve tervezni. Egy űrkutatási vagy egy kvantumelméleti kérdésben viszont ez már nem feltétlenül lenne elegendő.
Bírálható korábbi állításomat bizonyára az én esetemben is befolyásolta a kor szellemének jelentős megváltozása. Az informatika megjelenésével kialakuló virtuális térben a korábbi időkhöz képes hasonlíthatatlanul áradnak az információk. Mindaz, ami egykor csak a kocsmaasztaloknál hangzott el, ma közvetlenül és félelmetes információtömegben jelenik meg mindenki számára elérhetően. Közöttük olyan állítások, amelyekkel kapcsolatban már nem is lehet tényszerűségekről beszélni, sem „megismerésről”, hanem valóban arról, hogy ezek elfogadhatatlanok, mert hazugságok. Mivel ennek a társadalmi – és főleg politikai – életet rendkívül befolyásoló folyamatoknak az erőterében élünk, nem tudtam, és nehezen tudom magam kivonni a hatásuk alól.
Ilyen körülmények között felerősödnek azok a fogalmak, mint igazság és hazugság, jóság és gonoszság, tisztesség és becstelenség. Ezek sokkal kevésbé kezelhetők tárgyszerűen, a tudomány eszközeivel. Ezek a filozófia hatáskörébe tartoznak, amelynek nem pusztán a megismerés, hanem a megértés a feladata. Híven ahhoz, ahogy ezt egykor Szókratész megfogalmazta: „A vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet.” Az ilyen állítások, ahogy a művészeti alkotások is, nem íródnak felül a későbbi korokban sem.
Kritikusom azonban, attól tartok, helyenként félreérti mondanivalómat. Nem amellett kívántam érvelni, hogy a természettudományok sem abszolút „kemény” tudományok. Ahogy azt sem állítom, hogy a társadalomtudományban a megfigyelő pozíciója teljesen elhanyagolható körülmény volna – ennek tarthatatlansága a természettudományban közismert: a mérés maga befolyásolja az eredményt. Előadásom apropója csak az volt, hogy a tudomány oszthatatlanságára kívántam felhívni a figyelmet. Kétségtelen, hogy befolyásolt a mai kor, amelyben a hazugságot is igazságnak nevezik.
Magyarország jelenleg is hatályban lévő, bár rendkívüli gyorsasággal változó Alaptörvényének X. cikkelye szerint „tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”. Ugyanitt szó esik arról is, hogy Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és a művészeti alkotás szabadságát, továbbá – a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében – a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát is. Sőt még arról is szó esik, hogy az MTA szabadsága védendő dolog.
A mindennapi praxisban azonban hatalmas ellentmondás feszül az Alaptörvény megállapításai és a kormány tevékenysége között. A kormányzat feladatból is adódóan rendszeresen értékeli a tudományos kutatásokat. Megteszi ezt az értékelést akkor, amikor dönt a költségvetési források biztosításáról, megteszi akkor is, amikor a tudomány intézményeivel párhuzamos, ámde kizárólag politikai alapon létrehozott intézményrendszert hoz létre, és megteszi ezt az értékelést akkor is, amikor állami kitüntetéseket ad át a tudomány vélt vagy valós képviselőinek. Egy ténylegesen működő parlamentáris demokráciában ez úgy működne, hogy a költségvetési források odaítélésénél figyelembe vennék a kizárólag meritokratikus alapon kiválasztott tudományos elit javaslatait, egyáltalán nem hoznának létre a tudomány képviselőinek megkérdezése nélkül párhuzamos és konkurrens intézményrendszert (lásd a tudományos evaluáció szó jelentését), és nem adományoznának a tudomány képviselőinek megkérdezése nélkül kitüntetéseket sem tudományosnak nevezett érdemekért.
2010 óta Magyarországon ennek szöges ellentéte tapasztalható. Ennek az MTA a legnagyobb áldozata, de áldozata a teljes magyar társadalom is. Nemcsak a tudósok, hanem a társadalom érdeke sérül ugyanis akkor, amikor tudományos sarlatánok politikai alapon kedvezményezetté válnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.