BIRKÁS GYÖRGY: MATEKLECKE 7020. – SZERETNÉK EGY VILÁGOT MAGAMNAK

FACEBOOK
Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2026.06.19.

Ne legyen túl kicsi, hadd legyek továbbra is apró és jelentéktelen benne, de ilyen nagy sem kell, legyen éppen megérthető, mert ha meg tudjuk ismerni, akkor talán egymást is megérthetjük, és mennyivel jobb lenne egy olyan világ, ami nincs tele félreértésekkel, gyanakvással, kimondatlan sérelmekkel, olyan mondatokkal, amelyeket már akkor megbánunk, amikor még ki sem mondtuk őket, képzeld el, hogy nincsenek háborúk, énekelte Lennon, és persze, hogy lelőtték, mert valahogy mindig azok halnak meg, akik el merik képzelni, az én világomban nem lennének fegyverek, Lennon élne, de nem énekelhetné el az Imagine-t, hiszen abban a világban eleve nem lenne háború, legfeljebb csendes viták lennének a konyhaasztalnál arról, ki felejtett el tejet venni, de ezek a viták sem tartanának tovább néhány percnél, mert mindenki tudná, hogy a harag tulajdonképpen fáradtság, félelem vagy szeretethiány, meg amúgy is, mindenki elfelejtett tejet venni, és nem lenne szégyen azt mondani, hogy ma rossz napom van, ma ne kérdezz túl sokat, csak ülj mellém, csendben, és tegyél úgy, mintha ez magától értetődő volna, mintha nem lenne különös, hogy húsból, emlékekből, szorongásból és néhány makacs reményből összerakott lények sétálnak egymás mellett az utcán, táskákkal, bevásárlólistákkal, de néha lemarad a listáról a tej, mert a világom nem lenne tökéletes, hiszen a tökéletesség gyanús, és biztosan lakhatatlan, inkább olyan lenne, ahol a hibák nem végzetesek, ahol egy rosszul sikerült mondat után még vissza lehet fordulni, ahol a szeretetnek nem kell mindig szépnek lennie, elég, ha csak úgy van, mint egy régi kabát, amiről tudjuk, hogy bármikor felvehetjük, ebben a világban a házak ablakai esténként nem azért világítanának, mert mindenki bezárkózott a maga kis történetébe, hanem mert odabent emberek próbálnának nem teljesen elveszni, megölelnék egymást hátulról a mosogatónál, csak úgy, minden különösebb ok nélkül. Mert ebben a világban nem lennének hősök sem, vagy mindenki hős lenne, csak nem úgy, ahogy most képzeljük a hősiességet, nem nagy tettekben, nem áldozatban, nem abban, ki mer meghalni egy ügyért, hanem abban, ki mer kimaradni, ki mer bocsánatot kérni, ki meri kimondani, hogy ma rossz napja van, és nem lennének gazdagok sem, vagy mindenki gazdag lenne, de nem bankszámlában, nem jachtokban, nem abban, ki hány helyre tud elmenekülni önmaga elől, hanem időben, figyelemben, olyan délutánokban, amikor senki nem siettet senkit, amikor nem kell minden mondat mögé bizonyítékot tenni, hogy komolyan vegyenek, amikor nem kell eljátszani, hogy jobb vagyok, mint amilyen, csak azért, hogy másoknak kényelmesebb legyen szeretni, mert nem csak magamnak szeretném ezt, hiszen az hamar börtönné válna, még akkor is, ha puha a szőnyeg, jó a kilátás, és senki sem szól rám, ha egész nap ugyanazt a dalt hallgatom, olyat szeretnék, amiben van helye mások világának is, a furcsa szokásaiknak, a rossz zenéiknek, a kusza álmaiknak, és ha valaki megkérdezné tőlem, hol van ez a világ, nem tudnék térképet mutatni, nem lenne rajta országhatár, mert ezt a világot nem megtalálni kell, hanem felépíteni, atomonként, molekulánként, mozdulatonként, türelemből, figyelemből, bocsánatkérésből és újrakezdésből kell összerakni, abból, hogy nem vágunk vissza azonnal, hogy nem a legélesebb mondatot választjuk, hanem a legigazabbat, hogy megtanuljuk felismerni a másik ember félelmét a támadása mögött, a fáradtságát a közönye mögött, a szégyenét a hallgatása mögött, és a sajátunkat is, magunkban észrevenni a romlást, a jogos fájdalmat, ott kezdődnének az én világom törvényei, hogy nem kell mindig igazunknak lenni, hogy lehet bocsánatot kérni anélkül, hogy közben kisebbek lennénk, nem tökéletes világot szeretnék, csak élhetőt, amiben jó néha fáradtnak lenni, jó tévedni, és akkor talán már nem is számítana, hogy ez a világ az enyém-e, vagy a tiéd, vagy valaki másé, akit nem is ismerünk, csak ő is szerette volna elképzelni, milyen különös, milyen nevetséges és mégis milyen megható ez az egész, hogy élünk, hogy egymás mellett élünk, hogy néha elfelejtünk mindent, ami fontos, aztán mégis megpróbáljuk újra, és ha csak ezt az egyet sikerül megőrizni, ezt az újrapróbálást, akkor talán nem is kellene egy másik világ, mert ez a mostani, ez a túl nagy, túl hangos, túl sokszor elrontott világ is elkezdene lassan, szinte észrevétlenül hasonlítani arra, amelyet szeretnék.

ITT OLVASHATÓ