Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.06.09.
Miért is?
A bálvány fényezése még akkor is, ha közben ütünk rajta: mítoszmegerősítés. Orbánt „bátor harcosnak” nevezni olyan, mintha egy betörőt azért dicsérnénk, milyen ügyesen törte fel az ajtót. Lehet, hogy igaz, de nem szabad elismerni a kerettörténetet, amelyben ő a hős. Elvégre ő maga is ezt a mítoszt építi, hogy ő az egyetlen, aki szembemegy Brüsszellel, Sorossal, a háttérhatalommal, az akadémiai és egyetemi elittel stb. Aki őt bátor harcosnak nevezi, az az ő keretrendszerében beszél róla, ahelyett, hogy ezt a keretrendszert szétfeszítené.
A dicséret visszacsap: legitimálja azt, amit bírálni kellene. Mintha egy bokszoló meccs közben rendre gratulálna az ellenfél ütéseinek, miközben az ellenfelet padlóra kéne küldenie. A szemlélő nem azt látja, hogy valaki hősiesen kiáll a zsarnok ellen, hanem azt, hogy valójában csodálják a zsarnokot, legfeljebb némely kérdésben nincs egyetértés. Az ilyen mondatok relativizálják az erkölcsi különbségeket és a morális egyenértékűség látszatát keltik.
A „bátor harcos” kép keretében minden kritika csak hiszti, nyafogás, értelmiségi kényeskedés. A kijelentés öntudatlanul átveszi a rezsim diskurzusát, amelyben Orbán „férfias”, „tettrekész”, „csatázik”, míg az ellenzéke „siránkozik”, „árulkodik”, „bíróságra rohangál”, „panaszkodik Brüsszelnek”. Tehát ahelyett, hogy erodálná a hatalmi diskurzust, belép annak páholyába és vendégként tapsol neki.
Bátornak nevezni a zsarnokot: történelmi tévesztés. Mióta nevezzük „bátornak” azt, aki a saját maga által létrehozott játszótéren veri a kisebbeket? Egy centralizált médiarendszerben, lehallgató állam élén, elnémított bírókkal, otthonról hozott legfőbb ügyésszel, kussra kényszerített és megfélemlített sajtóval egy büntetlenséget élvező vezetőt nem bátornak, hanem strómanokkal körülvett félelemmenedzsernek kellene látni. A diktatúra nem a bátorság terepe, hanem a kontraszelekcióé. Ez nem bátorság, ez agyonbiztosított rendszer. Soha nem vállal valódi kockázatot, nem megy el nyílt vitára, nem áll ki kritikusokkal, nem tűri az élő beszéd váratlan fordulatait. Nem harcos, hanem páncélozott járműnek álcázott plüssmackó.
A mondat nem üt, csak simogat, s egyetlen szereplőt erősít: Orbánt. Ettől az ellenfél nem válik bölcsebbé, tisztességesebbé, reálisabbá. Viszont Orbán „bátorsága” beég, főleg azok fejébe, akik egyébként épp kezdenének kételkedni benne. Tehát hiba, ha a kritika azt a tulajdonságát emeli ki, amit ő saját magáról épít. Káros a mondat, mert nem keretváltásra törekszik, hanem a zsarnokot a saját legendáján belül maradva ábrázolja. Nem szobrot dönt, hanem maga teszi alá a posztamenset.
A mondat nem ébreszt, hanem altat: nem vitatja Orbán bátorságát, nem mozgósít, nem villanyoz fel, nem mutat alternatívát. Csak azt üzeni: „Ő tulajdonképpen nagy formátumú, csak hát én másképp gondolom.” Ez az ellenzéki pszichológia mélypontja: amikor az ellenállás formája a fenségjog elismerése.
„Nem vonom kétségbe”: retorikai öngól. Miért nem vonja kétségbe? Maga a bevezető formula: „nem vonom kétségbe, hogy…” egyébként is az önkéntes meghátrálás, a behódolás, az önkorlátozó gesztus jele. Aki nem meri megkérdőjelezni a hatalmas embert, az már félig engedett neki. A valóság az, hogy igenis kétségbe kell vonni Orbán bátorságát – például azt, hogy milyen bátor az, aki magát építi be az alaptörvénybe, de soha nem mer kiállni egy független vitára? Aki burokban él, akitől még saját párttársai is félnek? Ez nem bátorság, ez fóliázott paranoiás hatalomgyakorlás. Amúgy azt sem lehet kétségbe vonni, hogy például Caligula szerette a lovát. Miért is vállal át bárki a zsarnok önmitológiájából, ha épp azt akarja lebontani?
Orbán nem bátor harcos. Orbán túlélő, technikás manipulátor, még az ovilátogatáskor is golyóálló mellényt öltött túlcentralizáló, és a konfrontáció bajnoka: ahol ő állítja fel a ringet, ő dönt a menetidőről, ő választja a bírót, és ha úgy alakul, ő húzza meg a gongot is.
Ajánlott szerzők: Arisztotelész, Cicero, Kenneth Burke, Chaim Perelman & Lucie Olbrechts-Tyteca, Jürgen Habermas, George Lakoff, Ruth Wodak, Teun A. van Dijk, Oakeshott, Bourdieu, Ricoeur, Edelman, Fairclough, Judith Butler, Koselleck, Laclau etc.
Vagy akkor, amikor törvényben tiltották meg, hogy egy kisebbség kimenjen az utcára és azzal fejezze ki emberi méltóságát, hogy ugyanúgy látható, mint bárki más? Hiszen, aki nem látható, vagy akire rákényszeríti a hatalom, hogy elrejtőzzön, attól tulajdonképpen azt várja el, hogy ne is létezzen! Hiszen a láthatóság lényege pont ez. Aki látható, az ember, akinek pedig már látszania sem szabad, az mindent elvesztett, ami emberré tette őt. Ki veszi be azt az orbáni nyilas hazugságot, hogy ő toleráns a mel:egekkel, csak azokkal van baja, akik nem elégszenek meg azzal, hogy a „négy között fal között” legyenek azok? Melyik ember tud a „négy fal között” létezni? Csak az, akit börtönbe zártak! De, hogy zárható börtönbe sokszázezer magyar? Ráadásul olyanok, akik amúgy egész életükben ebben az országban fizetnek adót és mégis el kell tűrniük, hogy csupán másodrangú állampolgárok legyenek! Sőt megvetett, megbélyegzett üldözöttek! És az egyházak hallgatnak!
Szép a csíksomlyói pünkösdi búcsú, meg az impozánsan látványos tömeg! De mi van a Böjte Csaba féle árvaházakkal? Mikor fog végre napvilágra kerülni az igazság és mikor lesz végre vége az ártatlan gyermekek szenvedésének? Vagy a díszmagyarba öltözött hívősereg simán szemet huny bármilyen a kényes kérdések felett, csak el ne rontsa a valóság az ünnepi áhítatot?
Hiába próbálják kimagyarázni a nemzetközi trendekkel, hogy a helyzet fokozódik, a napnál világosabb a valódi ok: hitelességvesztés! Az embereknek nem kellenek ilyen egyházak! Sokaknak persze semmilyenek nem kellenek. De most már a hívek nagy része is inkább otthon a négy fal között lenne az, mert az intézményes egyházak vállalhatatlanok. Lehet, hogy a Pri:de is ezért fáj annyira? Mert ők ekkora tömeget soha nem tudnának az utcára vinni? Pedig állítólag ők is a szeretetről beszélnek. Csakhogy az emberek inkább elhiszik azt, hogy „Love is Love”, mint azt, hogy van olyan ember, akit csak azért, mert létezik, gyűl:ölniük kell! 
Persze vannak kivételek! Van egy próféta, Iványi Gábor! Néha még hallani kicsit Beer Miklós püspököt, Várszegi Asztik korábbi főapátot, Német László belgrádi magyar érseket, vagy Fabiny Tamást. És újabb reménység a reformátusoknál Fekete Károly püspök, akinek volt mersze még Balogot is felszólítani a lemondásra.
