KIÉ A FELELŐSSÉG?

LELKIZÓNA BLOG
Szerző: Éva28
2016.10.03.

...Nem tudom magam kivonni az elmúlt időszak őrületéből, nem tudok elvonatkoztatni az óriásplakátoktól, attól, hogy a csapból is a migránsozás, a riogatás folyik. Vártam, hogy túl legyünk rajta, de valahol sejtettem, hogy nem leszünk túl, legyen akármi is az eredmény.

 

Mit lehet tenni mégis, aki szeretné magát megóvni, nem hajlandó beszállni a meccsbe, ő csak normális életre vágyik, egy alap biztonságra, valami kis perspektívára, szerető, de minimum korrekt emberi kapcsolatokra?

 

Valami okból kifolyólag három fogalom foglalkoztat mostanában (tanúk rá azok, akikkel dolgoztam pl. nyáron is).

 

Ezek:

• a felelősségvállalás
• a realitásérzék csökkenése, a valóságtól való elszakadás veszélye (ennek az önismeret is fontos része)
• a következmények nélküliség

Ha ezekkel kapcsolatban felmerül bárkiben kérdés (mint ahogy azt tapasztalom, sokakban egyre gyakrabban felmerül), akkor érdekelne, mire is jut.

 

Néhány idézett mondat az elmúlt időszak saját élményeiből:

 

1.

 

Felelősségvállalás

 

„Egyre inkább feszít az az érzés, hogy nekem is személy szerint megvan a felelősségem abban, ahova eljutottunk és érzem, hogy ez nem helyes, valamit muszáj csinálni. Azzal már nem tudom megnyugtatni a lelkiismeretemet, hogy karácsony előtt összeszedem a megunt ruhákat és játékokat, aztán beadom egy gyűjtésbe, vagy vásárolok pár liter étolajat és néhány konzervet, amit belerakok egy szeretetcsomagba. Én a normalitás visszaállításáért szeretnék valamit tenni, de nem tudom, hogyan kezdjem el.”

 

egy másik:

 

„Én eldöntöttem, nem hagyom magam befolyásolni senki által, nekem az a célom, hogy a családomnak minél jobb legyen, megadjam a gyerekeimnek mindazt, amit lehet. Két gyerekem már külföldön él, nem mondom, hogy boldog vagyok ettől, de az ő dolguk és egyébként is bízom benne, hogy majd egyszer visszajönnek. Én már nem hiszek senkinek, minket mindenki becsap, mind lopnak és hazudnak, az ember csak magában és a közvetlen családtagjaiban bízhat meg. Nem is érdekelnek mások, van még egy-két barát, aki hasonlóan gondolkozik, a többiek pedig nem érdekelnek.”

 

Az egyik ember elsődleges és szinte kizárólagos igénye az, hogy minél többet adjon másoknak, hogy minél több elégedett embert lásson maga körül, erős a szociális érzékenysége. A másik fő igénye pedig az, hogy tökéletes legyen az otthona, rend legyen körülötte, nehogy megnőjön a fű 2 centinél nagyobbra és nem is hajlandó szomorú filmeket nézni, csak a vidám, szórakoztató irodalmat, színházat kedveli.

 

Ez valóban egy olyan kérdés, amit mindahányan a saját szívünk, lelkünk szerint kell, hogy rendezzünk magunkban. Nem vagyunk egyformák, nem is várhatjuk el, hogy a másik ugyanazt gondolja, ugyanúgy érezzen, ugyanolyan értékítélettel rendelkezzen. A legfontosabb, hogy saját magunkkal legyünk békében, ne kelljen lesütni a szemünket, ha a tükörbe nézünk. De nem árt, ha legalább szóbaállunk egymással, néha megpróbáljuk megérteni egymást...

 

ITT OLVASHATÓ