Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.07.19.
Írtam már valamikor a “kovász emberekről”, akik képesek a környezetükben úgy működni, mint a kovász a kenyértésztában, hatással vannak másokra, elindítanak felfelé ívelő folyamatokat, pozitív változásokat generálnak a környezetükben, valamilyen területen. Ők azok, akik úgy érzik, tenni akarnak valamit, amitől jobb lehet a világ. Sokan vannak ilyenek, nem is gondolnánk, mennyien! De sokan kudarcokkal szembesülnek, úgy érzik, egyedül vannak, falakba ütköznek újra és újra, és nem tudják, kihez fordulhatnának, ki adhat tanácsot, segítséget, biztatást. Vannak, akik fel is adják, reménytelennek érzik a helyzetet, és megkeseredve élnek tovább, próbálva a bennük maradt űrt betölteni valamivel.
Nekik biztosan segítség lehetne egy ilyen leírás, sorvezető. Amiben persze nagyon egyedien és nagyon összetetten mozognak a problémák, mindenhol sajátos kapcsolódásokat alkotva, de a lépések, a viszonyulások működőképes rendszere leírható. Abban aztán mindenki ki tudja építeni a saját magára és a problémára szabott civil útját.
Pontosan tudom én is, milyen felismerések bővítették tovább a civil szervezeti munkánkat, milyen mérföldkövek mentén lett egyre tudatosabb ez a munka. És ezzel a tudatosodással párhuzamosan figyelem a többieket is, látom, ahogy ugyanazokat a hibákat követik el sokan, mint mi is, és látom ugyanezt az állami programokban is. Ez az, amit nagyon nehezen viselek, mert még mindig azt gondolom, a döntéshozói szinten alapvető a tudatosság, és nekik látniuk kellene a rossz beavatkozási pontokat. Ők nem csúszhatnának egyéni hibákba, nekik kellene bírni a kockázatok felismérésének és kezelésének képességével, és mindazzal a tudással, amivel felelősen elvállalták a döntési pozíciókat. De sajnos ez nem így van. A döntési pozíció, a hatalom gyorsan torzít. Elveszítik a kétkedés képességét, azt hiszik, az ő értékrendjük, hobbijuk mindenekfeletti, és saját érdekeik, kedvük szerint hoznak döntéseket.
Amikor először megfogalmaztuk a céljainkat, a stratégiánkat, pusztán azokra gondoltunk, akiken segíteni szeretnénk. A célcsoportra, az ő szükségleteikre, arra, hogyan, milyen eszközökkel tudnánk segíteni rajtuk, a problémáikat kezelni.
Nyilván ebben az első lépés a hiányok pótlása, az adományozás volt, aztán jött a gyors felismerés a tanult tehetetlenségről, és arról, hogy az elmozdulást kell támogatni, vagyis körvonalazódott a fejlesztő segítségnyújtás területe és módszertana, erről írtam a legutóbbi blogban is. A közösségfejlesztés szükségessége újabb területet nyitott meg a munkánkban, alacsonyküszöbű szolgáltatások, majd ezek összeépítése az adományozási rendszerrel, felkereső jellegű szociális munka, fejlesztések a makro-és mikroközösségekben is, problématerületekre és korcsoportokra lebontva jutottunk el az ”egyéni életstratégiaváltás, közösségi támogatással” rendszeréig.
De ez még mindig csak a célcsoport… és ez is mennyi új tudást igényelt. Most, visszagondolva, eleinte leginkább mi próbálkoztunk, ők meg visszatükröztek, aztán elkezdődött a “képessé tevés” mentén a bevonódásuk támogatása, a visszatükrözés kezdeményezéssé alakítása, ami mentén ma is dolgozunk. Közben persze megértettünk sok mindent a szocializációs mintákról, a túlélési stratégiákról, a nagycsaládok működéséről, a pillanatnyi érdekekről, a konfliktuskezelésről, és még annyi minden másról. Érdekes párhuzamok bontakoztak ki az általános emberi viszonyulások tekintetében is, segítve a sztereotíp megközelítések értelmezését.
Talán a következő fontos felismerés is az elejéhez kötődött. Hogy a problémák megoldására működtetett állami rendszer mellett értelmetlen felépíteni egy civilt, és külön dolgoznunk, ugyanazokkal a családokkal, ugyanazokért a célokért. Hogy együtt hatékonyabbak lehetünk. Nos, ennek az elindítása és fejlesztése semmivel sem kisebb kihívás, mint a célcsoporttal végzett munka. Mert a civil szervezeti együttműködés nem egy könnyű terep, ha a szervezet a rendszer működési hézagaira építi a munkáját. Mert az bizony hibákat mutat a rendszerben, és a hibákat egyetlen regnáló hatalom, legyen az helyi vagy országos, egy sem szereti látni. Ebben is mennyi tanulás várt ránk! Megismerni a jogszabályokat, protokollokat, helyi gyakorlatokat, felismerni és megpróbálni kezelni a nárcisztikusságot, a kiégést, elfogadni a viszonyulásokra rátelepülő politikai kényszereket, azt, hogy minket nyilvánosan felvállalni nekik kockázatot jelenthet. Segíteni őket is, de vigyázni, mert náluk is ugyanúgy működik a tanult tehetetlenség. Helyi beágyazottság építése nélkül civil zárványokat képezünk csupán, melyek hatása max. a szakirodalmi lábjegyzetig ér, feltéve, ha elegen hivatkoznak rá.
Közben pedig kibővült a tevékenység olyan elemekkel is, amelyekhez aztán végképp nem értettünk, a társadalmi vállalkozással, a célcsoport foglalkoztatásával, ami épp olyan fontos eleme a modellnek, mint az oktatás, vagy a közösségfejlesztés. Üzleti tervezés, marketing…még mindig gyenge pontunk, de folyamatosan tanuljuk, és egyre jobbak vagyunk benne.
Aztán itt a nyilvánosság, ami megint egy sarkalatos pont az egészben, és meghatároz mindent. Ha nyilvánosan beszélünk a problémákról, az sokféle érdeket sért. Leginkább a döntéshozói szintet, hiszen szembe megy a rózsaszín sikerkommunikációval, és az őszinteség, a hiteles kép ebben meglehetősen zavaró. Ezt ugye minden területen látni, minden intézménytípusban. Minket is betol egy pillanat alatt a politika színterébe ez, hiszen ha kritikát fogalmazunk meg, nyilván az “ellenséghez” tartozunk, és az ellenségképgyártásban a mai kormány nagyon profi. A büntetés pedig sehol sem marad el….. Ma nincs szakpolitika, csak pártpolitika. Micsoda tanulás az ügy-képviselet is!
A nyilvánosság azonban hoz másféle érdekütközéseket is. Azokkal, akik valami más vonalon gondolkodva helyezik el ezt az egészet. Ebben széles a skála, a szélsőséges, kirekesztő viszonyulástól az áldozati szerepbe helyezkedő “mindenért a többségi társadalom a hibás” nézetig. Itt pl. évekkel ezelőtt húztam egy vonalat, mert felőrölt volna, ha továbbra is fókuszban tartjuk a roma kérdést. Nem etnicizáljuk a társadalmi leszakadást, nekünk nem ez az utunk. Mi a szegénység ellen szeretnénk hatékonyan küzdeni.
Nem hagyhatjuk ki a tudásmegosztást sem, a hálózatókat, az egyetemi kapcsolatokat, ez is egy külön terület, amiben nélkülözhetetlen elem a társadalmi hatékonyságmérés. Csak a mérhető, adatokkal alátámasztható hatások hitelesek, mert a csúsztatás hamar kiderül, és a hitelromlást nem engedheti meg magának egy olyan civil szervezet, amiben sokan hisznek, amit sokan támogatnak.
A felismerések végére hagytam azt, amivel talán a legkevesebb civil szervezet foglalkozik tudatosan: a saját maga fejlesztése, a szervezeté, a működés hatékonyságának folyamatos elemzése, a reziliencia képességének fókuszba helyezésére, a vezetők önfejlesztésére. A legtöbben a célcsoportra fókuszálnak, kevesebben a helyi beágyazottságra, még kevesebben merészkednek ki a szakpolitika területére, és ahogy látom, a saját szervezetük fejlesztésére is csak kevesen gondolnak. A változó társadalmi-politikai közegben nagyon fontos elem mindig visszatérni önmagunk meghatározásához, az alapértékek megerősítéséhez, a stratégiához. Önreflexió nélkül nincs fejlődés, és ez nemcsak egyéni, hanem szervezeti szinten is értelmezendő.
E nélkül nincs hatékony munka. Tudatossá kell tenni a szervezetfejlesztést, és eltanulni, amit csak lehet ebben, részben az üzleti, részben a fejlettebb nyugati civil világból. Az államiból sajnos nem lehet, ott ma ilyesmiről nem beszélhetünk, bár korábban sem volt a rendszernek sajátja ez. Nem nyitja meg a kapuit önmaga fejlesztésére az állami rendszer. Beletorzult a mindenkori hatalmi pozícióba, amiben elvesztette kapcsolódását a valósághoz.
Nos, ezeket mind végigéltem a kollégáimmal együtt az Igazgyöngy 25 éve alatt. És hálás vagyok a sorsnak, hogy erre a területre vezetett. Sokat tanultam a világról és önmagamról is ebben a munkában. És biztosan tudom, hogy minden nehézség ellenére gazdagodtam vele.
