Szerző: PuPu
2017.01.23.
Meghalt Torgyán József.
Hogy mennyi idő telt el a rendszerváltás óta, az is mutatja, hogy a mai fiataloknak a neve nem mond semmit.
Pedig volt idő, amikor nem volt ember az országban, aki ne tudta volna, hogy ki ő, és hogy itt tart ma az ország, ahol, abban oroszlánrésze van munkásságának.
Ő is egyike volt a rendszerváltás dilettáns, de hatékony kártékonyainak.
És ő az egyik oka, hogy Orbán lenyúlhatta a magyar falut.
A rózsadombi kisgazda, aki politikusi mivoltában az elsők között volt a populizmus hazai terjesztésében, magánemberként álítólag kellemes jelenség volt, igazi társasági ember, aki roppant népszerű volt azokban a körökben, melyekben felesége volt a primadonna - ő meg a buffó.
De a vidék néhány sorsdöntő évig az övé volt, mert éltek még azok az emberek, akik nem volta képesek megemészteni a kollektivizálás sérelmeit.
Hiába kaptak a lovukért cserébe fürdőszobás házat, Rába-Steiger traktort, Claas Dominátort, nyugdíjat és állampolgári jogon járó egészségügyi ellátást, többre becsülték a hat holdat, melyet anno bevittek a szövetkezetbe, s melyből egyet azonnal vissza is kaptak háztájiba.
A falu is megváltozott menetközben, a fiatalok elballagtak a városba, munkát találtak az iparban, egy részük pedig visszatért a mezőgazdaságba, modern ismeretekkel rendelkező szakemberként.
Mégis, a falu népe a Rákosi kor kulákjaira emlékezett, akik közül nem egy már a szocialista nagyüzemben töltött be irányító funkciót, de a sérelem az sérelem maradt, és amikor felcsillant a lehetőség, hogy szét lehet hordani a közöst, hát beálltak a sorba.
Tudták, az osztozkodásnál megelőzik a zsellért meg leszármazottjait, nem akartak kimaradni, hiszen aki kimarad, az lemarad, mondja a reklám is.
És hát, dolgozott az irigység is, az agrár-értelmiség vezető pozícióját irigyelte a nép egyszerű gyermeke, a szaktudás megszerzésére áldozott éjszakákat és a felelősséget nem annyira, ezért hát zöldbárózott vadul, miközben a zöldbáró szakértelmének, szorgalmának és elkötelezettségének gyümölcsét habzsolta kétpofára.
Amikor eljött a lehetőség, hát élt vele, és a paraszt nem mert szembemenni azokkal, akik felnyitották a szemét és megértették vele, hogy szerencsétlen az élete a ló nélkül, melyet apja vagy nagyapja bevitt a szövetkezetbe, mert csak az a paraszt boldog, aki a saját lova seggét nézegeti.
Ezen az sem változtat semmit, ha a Rába Steigerek kétszázötven lovából rá is jut néhány, hiszen a traktor nem szarik neki szép, kerek gombócokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.