JÚNIUS 17.: MUNKÁSFELKELÉS ROBBAN KI KELET-BERLINBEN (1953)

HELSINKI FIGYELŐ BLOG
Szerző: presshelsinki
2017.06.17.

A kelet-berlini munkásfelkelés olyan volt a kelet-európai kommunista blokknak, mint a Szovjetuniónak a kronstadti lázadás 1921-ben. Mindenki számára fontos tanulságokkal járt. A hatalmon lévők azzal szembesültek, hogy az új, elvileg magát proletárdiktatúrának nevező rezsim egyik legkomolyabb ellenfele éppen a városi néptömeg, leginkább a munkásság lehet. A társadalom pedig megtanulhatta, semmi kíméletre ne számítson, ha a rendszer alapjait támadja.

1949-ben egyértelmű lett, hogy Németországot tartósan kettéválasztották. Nyugaton megalapították a Német Szövetségi Köztársaságot, amely demokratikus alkotmányt kapott és piacgazdaság maradhatott. Míg keleten sztálinista gyakorlat szerint kormányoztak, államosították a gazdaságot és a politikai életben a szovjet birodalmi érdeket kiszolgáló kommunista uralom kezdődött. Már az ötvenes évek elején látható volt az életszínvonal-különbség a nyugati és a keleti német ország között. A keletnémet munkásság különösen elégedetlen volt, és aki tehette, inkább kivándorolt nyugatra. A hatalmas emigráció az összeomlás szélére sodorta a keletnémet gazdaságot.

A sztálinista pártvezetés jellemző módon a munkateher növelésével „kívánt úrrá lenni a fenyegető veszélyeken”. 1953 májusában változatlan bér mellett egységesen 10 százalékkal emelték a munkanormát. A Sztálint követő új szovjet pártvezetés megérezte a veszélyt, és elérték, hogy 10 százalékkal csökkentsék a fogyasztói árakat. Az engedmények azonban nem értek semmit, a német munkásokban akkora volt a felháborodás, hogy előbb sztrájkok kezdődtek, majd zavargások törtek ki az összes nagyvárosban. Június 17-én a berlini Minisztériumok Házánál a soktízezres tömeg már többpártrendszert, szabad választásokat és a gyűlölt pártvezetők távozását követelte...

ITT OLVASHATÓ