VIDÉKI PRÓKÁTOR: HOGYAN ÉS MIÉRT ROBBANTOTTAM KI A KEGYELMI BOTRÁNYT? 3. RÉSZ: A „MIÉRT” - FOLYTATÁS „...FÖL KÉNE SZABADULNI MÁR!”

VIDÉKI PRÓKÁTOR
Szerző: VIDÉKI PRÓKÁTOR
2024.02.23.

A közélet és a társadalom morális lezüllesztésével párhuzamosan törvényszerűen lecsökkent a kormányzás minősége és eredményessége is. Ha csak a száraz tényeket nézzük: hazánk ma az Európai Unió második legszegényebb és egyben vitathatatlanul a legkorruptabb országa. Az állam ma már nem hogy a hátrányos szociális helyzetű családokba született gyerekek esélyegyenlőségét és a társadalmi mobilizációt nem tudja biztosítani – ami nélkül pedig elképzelhetetlen a fejlődés -, hanem szemmel láthatólag még azt sem, hogy a gyermekek biztonságban, félelem nélkül élhessenek a gyermekotthonokban. Ma Magyarországon egy gyermek sorsát szinte teljesen és véglegesen meghatározza az a körülmény, hogy milyen családba született, ami nem nevezhető másnak, mint nemzeti sorstragédiának. A gyermekvédelemnek az ugyanis csak a minimuma, hogy az állam képes biztosítani a gyermekek hatékony védelmét a bűncselekményekkel szemben, a valódi gyermekvédelem azt jelenti, hogy a hátrányos szociális és gazdasági helyzet egy vidéki gyermeket sem akadályozhat meg abban, hogy akár egy fővárosi egyetemen is tanulhasson, és egy szegény családba született tehetséges gyermeknek sem kell azért lemondania a diplomáról és elkezdenie 18 évesen dolgozni, mert a szülei nem képesek finanszírozni a tanulmányait. Ma az állam azonban ennek biztosítása érdekében nem kollégiumokat épít, hanem mini Dubajt, pedig a cementben és betonban utazó oligarchák akár a kollégiumépítésekből is megszedhetnék magukat, és annak lenne legalább haszna is a nemzet számára.

Azokban az ügyekben, melyekben mentális betegséggel küzdő honfitársaink gondnokság alá helyezésével kapcsolatban kell a bíróságnak döntenie, a tárgyalóteremben szinte minden esetben megjelenik és felvonul előttem a „nemzeti nyomor”. Amikor a bíró kérdésére a beteg hozzátartozója szégyenkezve közli, hogy milyen összegből él a család, mely egy szellemi fogyatékosságban szenvedő, súlyosan beteg embert tart el, ápol és gondoz, gyakran napi 24 órában, az állam által lényegében magára hagyatva, egymásra nézünk a bíróval és ugyanarra gondolunk. Mi szégyelljük magunkat az állam nevében. Egy nerenc középkáder karórája, vagy ridikülje többe kerül, mint sok fogyatékosságban élő, mentális betegséggel küzdő személyt gondozó, nap mint nap a túlélésért küzdő vidéki magyar család egy éves teljes bevétele. Ausztriában, a pusztuló nyugaton, egy mentálisan beteg embernek élete végéig egyéni fejlesztés és gondoskodás jár. Hol vagyunk mi ettől 34 évvel a rendszerváltás után?
Az állam ma már nem hogy európai színvonalú egészségügyi ellátást nem tud a magyaroknak biztosítani, hanem sokszor még az orvoslás legalapvetőbb hippokratészi parancsának, a „Ne árts!” parancsának sem tud megfelelni. Ha ma bekerül valaki egy állami egészségügyi intézménybe, neki is és a családtagjainak is azért kell izgulnia, hogy ne kapjon el kórházi fertőzést, s ellátása ne járjon több hátránnyal, mint előnnyel.

Az állam ma már nem hogy európai színvonalú, versenyképes tudást biztosító oktatást nem tud biztosítani egyéni fejlesztéssel, tehetséggondozással, iskolai pszichológusokkal, hanem már szaktanár sincs elég, sőt gyakran olyan alapvető munkaeszközök is hiányoznak az iskolákból, mint a nyomtató és a nyomtatópapír. Sok tanár a saját laptopját kénytelen használni, s odahaza a saját nyomtatójával a saját papírjára nyomtat, holott a munkajog egyik legalapvetőbb szabálya, hogy a munkaeszközöket a munkáltatónak kell biztosítania. A túlóráik ellenértékének jogszerű kifizetéséért pedig pereskedniük kell. Mind az egészségügyi, mind pedig az oktatási rendszer mérhető kimeneti eredményei a legrosszabbak között vannak Európában. És akkor hosszan folytathatnánk a sort, a vasúttól kezdve az út- és vízhálózaton, valamint az energiahatékonyságon át egészen a tudományos életig és a kutatás-fejlesztésig, ami csak azért megy éppen most a levesbe, mert kitalálták, hogy az egyetemeken is ők fognak ülni a pénzesládákon és ebből nem hajlandók engedni. A magyar egyetemisták és kutatók nemzetközi együttműködési lehetőségeinek beszűkülése, valamint a magyar egyetemek nemzetközi rangjának és a magyar tudomány fejlődési lehetőségének csökkenése sem túl nagy ár a hatalomért.

Számos vidéki városban nincs ma már szülészet, nincs gyermekorvosi ügyelet, nincs vasút és összesen egy postahivatal működik. Ennél bizony még a Kádár-rendszerben is jobb volt a közszolgáltatások színvonala. A szemünk előtt omlanak össze az állami közszolgáltatások, a társadalmi mobilizáció alig létezik, a nemzet fejlődése szempontjából stratégiai jelentőségű ágazatok a túlélésért küzdenek, s a 14 éve kétharmados többséggel kormányzó hatalom mindezt megbocsájthatatlan, bűnös közömbösséggel nézi végig. Nem igazán érdekli mindez, holott 14 év alatt ezeken a területeken jelentős fejlődést lehetett volna elérni. Csehországgal és Szlovéniával lehetnénk egy szinten, s ehelyett Bulgáriával „versenyzünk” az utolsó előtti helyért az Európai Unióban. S ha valaki szóvá teszi nekik ezeket a problémákat, akkor legfeljebb annyi a válaszuk erre, hogy „Brüsszel”, vagy „Gyurcsány”. Mára olyan országot csináltak a hazámból, hogy ha valaki nemzetközileg is elismert eredményt szeretne elérni – akár a tudományban, akár a művészetben, akár a sportban – el kell mennie innen, mert itt mindent átsző a korrupció, s a szervilizmus, az inkompetencia és a „kapcsolati tőke” feudális világa minden fejlődési lehetőséget megfojt. Újra a magyar ugaron botladozunk, ahol „A gaz lehúz, altat, befed”.

Vannak viszont dolgok, melyekhez nagyon értenek. Melyeknek igazi mesterei, melyek valóban a kisujjukban vannak. A családtagok, barátok oligarchává tőkésítéséhez például nagyon értenek. A magántőkelapokhoz, a bűnös úton szerzett vagyonok elrejtésének szintén nagyon értenek. Talán a svájci bankszámlák megnyitásához is nagyon értenek. A magántőkealapokról egyetemi szemináriumokat tarthatnának, de hisz ez nem csoda, hiszen az istentiszteleteken a kezükben szorongatott Biblia is egész biztosan bőségesen ír a magántőkelapokról. Jézus nyilván azt tanította tanítványainak, hogy a vagyonokat magántőkealapokba kell elrejteni. Ahhoz, hogy a „keresztények” rájöjjenek arra, mennyire fontosak is a magántőkealapok – a gyermekvédelemmel ellentétben – érdekes módon nem kellett, hogy kitörjön egy nagy politikai botrány, nem kellett apropó. Az ment magától is. Igaz, jó, nyugatszkeptikus keresztényként, a szent normalitás apostolaiként a (nyugati) jachtokhoz, a (nyugati) luxusautókhoz és a (nyugati) luxus divatcikkekhez is kétségkívül nagyon értenek. Nekik ma már ezek az igazi erősségeik, nem a társadalmi mobilizáció erősítése, nem a gyermekvédelem, nem az oktatás, nem a tudomány, nem az ország fejlődése szempontjából stratégiai jelentőségűnek tekinthető ágazatok fejlesztése. A biznisz az erősségük, ahogy egy rendes maffiához illik.

Ki kell mondani: ez így nem mehet tovább! A nemzeti gondolat, a konzervativizmus és a kereszténység nevében nem lehet büntetlenül meggyalázni a nemzetet, elvenni tőle az erkölcsét, a becsületét, a hitét és a vagyonát, a nemzeti sorskérdések iránt bűnös közömbösséget tanúsítva nem lehet büntetlenül szándékosan jobbágysorban tartani azért, hogy könnyebb legyen uralkodni fölötte. A politikus küldetése a nemzet nevelése, felemelése kell, hogy legyen, nem pedig az, hogy uralkodjon fölötte. S ahogy Teleki Pál írta, „...a nemzetet csak igazmondással lehet nevelni.” Ebből következően a hazug propagandával operáló hatalom ab ovo nemzetellenes, mivel fogalmilag nem alkalmas a nemzet nevelésére. Csak az a politika lehet morális és csak az a politika lehet alkalmas a nemzet, a haza felemelésére, mely a hatalmat csupán ezen célok elérése eszközének tekinti, s ennek érdekében, ha úgy alakulnak a körülmények, még a hatalom elvesztését sem tartja túl nagy árnak. Mivel pedig a jelenlegi rendszer nem ilyen, mivel a jelenlegi hatalom valójában már semmi mást, csak az újabb és újabb választások bármi áron történő megnyerését tartja elérendő célnak az általa létrehozott bűnös, visszataszító és erkölcsileg végletekig züllött feudális maffiaállam további fennmaradása érdekében, magyar hazafiként elutasítom ezt a rendszert, s hazafias kötelességemnek érzem minden tőlem telhetőt megtenni a boldog, jómódú és egészséges magyarok által lakott demokratikus, jogállami Magyarország mielőbbi megteremtése érdekében.

A nemzeti fejlődésünk szempontjából fontos választóvonal ma Magyarországon nem kormánypárti és ellenzéki, jobboldali és baloldali, liberális és konzervatív között, hanem az értékelvű, a hatalmat magasztos célok eszközének tekintő és az értékrelativizáló, a hatalmat öncélnak, vagy pusztán az anyagi javak megszerzésének eszközének tekintő politika hívei között húzódik. Értékrendtől, világképtől és politikai hovatartozástól függetlenül össze kell tehát fogniuk mindazoknak, akik hiszik és vallják, hogy csak az olyan politika képes felemelni a nemzetet és boldoggá, egészségessé és jómódúvá tenni a magyarokat, mely a tisztességen, az igazságon és a szolidaritáson alapul.
Ezzel a hosszúra nyúlt politikai „vádbeszéddel”, azt hiszem, kielégítő és alapos választ adtam a miértre is.

Tisztában vagyok vele, hogy ódivatú, régi antallistaként, megmosolyogni való idealistaként, a polgári Magyarország és az értékelvű konzervatív politika megingathatatlan, makacs híveként ebben a kíméletlenül professzionális és embertelen módon üzemelő hatalomgyárak által működtetett politika rendszerben én már csak a múlt embere vagyok. Mégis, nem adtam fel teljesen a reményt, hogy – miként Kossuth írta - „...az a múlt, a melynek embere vagyok, olyan múlt, a melynek jövendőnek kell lenni, ha a magyar nemzetnek még van jövendője... mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak,...”
Talán megérem még én is azt a kort, amikor nem pénzről, vagyonról, jachtokról, kastélyokról meg földbirtokokról, és nem is ótvar, hazug és aljas propagandáról, hanem ismét elvekről és elképzelésekről fog szólni a politika, mint annak idején, ifjúkoromban, amikor lelkesen és nagy reményekkel belevágtunk a rendszerváltásba, s amikor még „Eszmék vívtak és mi hittük: velünk győz az új világ!”

S hogy így legyen, drága honfitársaim: „...föl kéne szabadulni már!” Végül is, csak Rajtatok múlik, mert minden lehetőségetek megvan ehhez. A független sajtó nap mint nap nagyszerű munkát végző újságírói és az influenszerek csodálatos példát mutatnak, nem lehet elég hálásnak lenni nekik. Kövessétek őket! Olvassátok a független sajtó cikkeit, híreit, nézzétek az adásait, kövessétek a független influenszereket! Ők legyenek a Ti nyilvánosságotok, a hazug göbbelsi szintű kormánypropagandától pedig teljes mértékben függetlenítsétek magatokat! Ne nézzetek M1-et, ne hallgassatok Kossuth Rádiót, ne olvassatok Magyar Nemzetet és megyei lapokat! Nevessétek ki a propagandakampányok óriásplakátjait és a „nemzet konzultációnak” hívott propagandaakciókat! Ha az idővonalatokon feltűnik egy közpénzből kitartott propagandista Rogán-művek által legyártott videója, görgessetek tovább! Egy percet se szánjatok az életetekből a Ti pénzetekből legyártott és terjesztett hazug propagandára, tartsátok magatokat távol tőle!

Ennek az ügynek már eddig is rengeteg jelentős pozitív hatása és következménye volt. A legfontosabb természetesen az, hogy az egész ország figyelme ráirányult a rossz szociális és anyagi körülmények között élő gyerekek mostoha sorsára, a rájuk leselkedő veszélyekre, kiszolgáltatottságukra, a társadalmi mobilizáció hiányából és a szociális rendszer alapvető fogyatékosságaiból eredő problémáikra. A nem privilegizált, jómódú családokba született gyermekek sorsánál, a védelmüknél, a szellemi és lelki kiteljesedésük, az önmegvalósításuk és a társadalmi felemelkedésük, vagyis a polgárrá válásuk előtt álló akadályok lebontásánál nem lehet magasztosabb cél és nagyszerűbb kihívás egy valóban nemzeti politikus, egy valóban nemzeti kormány számára. Nincs ügy, mely ennél fontosabb lehet. A legnagyobb magyar számára már 200 éve is egyértelmű volt az, amiért nekünk még ma is és még midig harcolnunk kell: „...szolgáljuk a' legfőbb jót az által, hogy teremtvényét, az embert, akármelly alacsony helyzetben lépett volna is az élet szinére, olly magasra emeljük, mint azt tulajdoni 's erényi engedik...hogy az ember mint ember érhesse el a' disz legmagasb fokát, s ezentul nem egyedül a' vak véletlen, de a' szép lélek, kicsinosult ész, éjjel nappali szorgalom 's férfiui álhatatosság váljanak azon legbátrabb 's legbiztosb lépcsőkké, mellyeken mind égi mind földi magasságra jutni lehessen...Karunk soha ne legyen felfegyverkezve alacsonyabb helyen álló hontársaink elnyomatása végett – nem, nem, mert ő is hazánkfia, de használjuk kifejtése végett inkább minden tehetségünket, hogy a' már kicsinosult úgy mint mi szivdöbögve 's örömteli harsoghassa fel az egekbe: „Nekem is van hazám!”” Vajon a szegény sorban, nehéz szociális és anyagi körülmények között, a cigánysorokon, a lepusztult, elmaradott falvakban élő, vagy éppen a gyermekotthonokban nevelkedett gyerekek ma fel tudják „szivdöbögve 's örömteli” harsogni az egekbe, hogy „Nekem is van hazám”?

A közélet hirtelen felpezsdült, a tudatosan apátiában tartott társadalom érdeklődni kezdett egy közéleti ügy iránt, és olyanok is elkezdték követni a független sajtó híreit, akik korábban esetleg csak a kormánymédiából tájékozódtak. Ennek az ügynek köszönhetően egy pillanatra fellibbent a függöny és beleláthattunk a hatalomgyár működésébe. A napnál világosabban kiderült most mindenki számára az, amivel a közélet iránt érdeklődők egyébként eddig is pontosan tisztában voltak, nevezetesen, hogy még a nemzet egységét megtestesíteni, a nemzet számára tekintélyt és morális példát mutatni, valamint a kormányzattal szemben fék és ellensúly gyanánt működni hivatott köztársasági elnök is csak egy bármikor levehető katona Orbán seregében, akinek el kell tűrnie egy református püspök gyámkodását, aki még azt sem döntheti el, hogy lemond-e, s ha igen, mikor és hogyan, akit a miniszterelnök beszámoltathat, kérdőre vonhat és akinek Bayer Zsolttal lehet üzengetni. Ahogy az újságírók remek munkával feltárták az ügy összefüggéseit - mintha csak egy Bródy Sándor-darabot néznénk, vagy egy Móricz-regényt olvasnánk - szép lassan feltárult előttünk a rendszer kapcsolatokra, összefonódásokra, kölcsönös szívességekre épülő ocsmány feudális világa, melyben még egy pedofilgyanús személyt is ki kell menteni, sőt, ki kell tüntetni, ha a mi kutyánk kölyke, ha „jó keresztény”, ha „jó magyar ember” és jó fideszes. Ő pedig, miközben évtizedeken át abuzálta és megrontotta a rá bízott, védtelen és kiszolgáltatott gyerekeket, tönkretette az életüket, sőt egyet közülük az öngyilkosságba kergetett, elfogadott minden díjat, minden kitüntetést, minden pozíciót, amivel a körülötte lévő „keresztény” fideszes potentátok megkínálták. Megláthattuk, hogyan működik az a magát kereszténynek hazudó rendszer, ahol egy ilyen morális értelemben értelmezhetetlen figura megvédése fontosabb, mint az otthonban élő gyerekek biztonsága és boldogsága. Ennek a szomorú ügynek köszönhetően végérvényesen megkérdőjelezhetetlenné vált az Orbán-rendszer erkölcsi züllöttsége.

A botrány megmutatta továbbá, hogy hatalmas, rendszert megmozgató ereje van a független nyilvánosságnak, miként azt is, hogy a munkájukat őszinte tiszteletre méltó elhivatottsággal és szakértelemmel végző, nagyszerű és bátor újságírók dolgoznak a független sajtó műhelyeiben. A független médiának, nevezetesen az RTL „Házon kívül” című műsora stábjának, az általuk végzett bátor és állhatatos munkának köszönhető az is, hogy a bicskei igazgató – a magas szintű fideszes kapcsolatai ellenére - végül rács mögé került és nem tudta több gyermek életét tönkretenni. Örökké hálásnak kell nekik lennünk ezért!
Végül bebizonyította ez az ügy azt is, hogy milyen óriási, akár egyházszakadással is, de súlyos morális és hitelességi válsággal mindenképpen fenyegető veszélyeket rejt egy egyház számára, ha túlságosan közel kerül a politikai hatalom világi központjaihoz.

Nagyszerű volt megtapasztalni és átélni az elmúlt hetekben azt, hogy bár vastag hólepelként borítja el életünket napjaink ocsmány közélete, azért igenis, létezik egy másik, egy polgári, egy morális értelemben normális Magyarország is. Csodálatos volt megérezni azt, hogy bár mi, akik a saját kis privát, egymástól is elszigetelt világunkban, az értékes emberek számára tudatosan vállalhatatlanná tett közélettől megundorodva magként éljük le életünket a hó alatt, azért mégsem vagyunk egyedül, sőt – még ha nem is tudunk egymásról - számosak vagyunk, és ha kell, ha van alkalom és van nemes cél, hallatni tudjuk a hangunkat és meg tudjuk remegtetni magunk fölött a hótakarót.

Egész életemben hálás leszek a sorsnak, hogy mindezen, az ország, a nemzet szempontjából vitathatatlanul pozitív következmények bekövetkezését egy e-maillel 2024. február 1-jének estéjén én indíthattam el.

Most felgyulladt talán egy kis láng, mely reményt adhat mindannyiunknak arra, hogy egyszer még újra normális országban élhetünk, ahol legértékesebb ifjaink leghőbb vágya lesz politikusként, közszereplőként szolgálni a nemzetet, mert nem azok fogják meghatározni a közéletet, akiknek szükségük van a politikára, hanem azok, akikre a politikának van szüksége.

A mi dolgunk, civileké, pedig most az, hogy – Adyval szólva - „Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.”

Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel a gondolataimat.

ITT OLVASHATÓ