Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.04.15.
Magyarország Kormánya tisztelettel meghív a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából tartandó megemlékezésre, április 16-án, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba.
A meghívó szerint köszöntőt mond Grósz Andor, a Holocaust Közalapítvány Kuratóriumának elnöke, az emlékbeszédet pedig Szili Katalin tartja.
Másodgenerációs holokauszt-túlélő vagyok. Apám családjának közel felét elpusztították. Anyám családjából senki sem maradt életben. Hat fivére volt – egyetlenegy sem tért vissza. Volt, akit Auschwitzban öltek meg, volt, aki más táborban pusztult el, volt, aki munkaszolgálatban halt meg, és volt, akit a Dunába lőttek.
Ezért nem megyek el erre a megemlékezésre.
Ezért nem megyek el erre a megemlékezésre.
Nem azért maradok távol, mert ne tudnám, mit jelent ez a nap, hanem mert túlságosan is pontosan tudom.
A meghívóban szereplő név – Szili Katalin neve – számomra nem választható el azoktól a szerepektől, amelyeket az elmúlt évtizedekben magára öltött. Nem tudhatom, hogy néhány nappal a választások után éppen melyik arcával, melyik köpönyegében, melyik gondosan megválasztott maszkjában érkezik a Páva utcába, és főként azt sem, hogy kinek a megbízásából szólal meg ott.
De azt tudom, hogy a megemlékezés hitelét nem a tisztség, nem a rang és nem a szerep adja. A szerepek cserélhetők. A maszkok levethetők. A köpönyegek megfordíthatók. Az emlékezés azonban nem ilyen.
A holokauszt áldozataira emlékezni nem protokolláris aktus, nem szerep, és nem alkalom a megszólalásra. Ezért nem tudok jelen lenni.
Meg fogok emlékezni. Csendben, elpusztított halottaimra gondolva, akiket soha nem ismerhettem meg, de akiknek a hiánya bennem él tovább.
Az én megemlékezésem nem lesz ünnepélyes, nem lesz hivatalos és nem lesz látványos.
De legalább őszinte lesz.
De legalább őszinte lesz.
Az esemény szervezőinek pedig üzenem: a történelem nem jelmezbál – és az emlékezet sem az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.