Szerző: NARANCS.HU
2026.06.26.
A megújulás lehetősége a tudományos szférában?
A magyar tudományos közösség a NER politikai rendszerének összeomlásával történelmi jelentőségű pillanathoz és lehetőséghez érkezett. Az elmúlt másfél évtized során a felsőoktatás és a tudományos intézményrendszer nem egyszerűen forráshiányossá vagy túlterheltté vált, hanem fokozatosan elveszítette autonómiájának, szakmai önszabályozásának és belső bizalmi struktúráinak jelentős részét is. A kutatók listázása, a CEU működésének ellehetetlenítése, a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának többszöri átalakítása, az állami fenntartásban maradt egyetemek kivéreztetése, a párhuzamos intézményrendszer kialakítása a humán és társadalomtudományok területén, az egyre szorongatóbb alulfinanszírozottság és a tudományos pálya kiszámíthatatlansága nem pusztán adminisztratív problémákat okoztak, hanem alapvetően átalakították azt is, ahogyan a tudományos közösség önmagáról, a szakmai teljesítményről és az akadémiai érvényesülés feltételeiről gondolkodik ebben a normális működésektől alapvetően eltérő feltételrendszerben, amelyhez alkalmazkodni voltunk kénytelenek.
Éppen ezért súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy a megújulás kizárólag intézményi-technikai kérdés, amelynek az egyetlen lépése a hatalommal való kompromisszumkeresés. Nem elegendő önmagában a KEKVA-rendszer újragondolása, a kutatóhálózat státuszának rendezése, az autonómiának és a tudomány szabadságának visszaépítése vagy a forráshiányos állapot mérséklése. A tudományos szféra valódi megújulása csak akkor történhet meg, ha ezzel párhuzamosan egy kellemetlen, de elkerülhetetlen belső szembenézés is végbemegy azzal kapcsolatban, hogyan működött maga a magyar tudományos mező az elmúlt évtizedekben, milyen informális mechanizmusok termelték újra a hierarchiákat, és milyen módon vált természetessé az, hogy a szakmai előmenetel számos esetben nem átlátható versenyhelyzetek, hanem kapcsolati hálók, személyes lojalitások és a felhalmozott informális tőke mentén szerveződik.
Addig valójában nem lehet érdemi rendszerváltás a magyar tudományban, amíg az életpályák sorsát továbbra sem elsősorban a tudományterületenként eltérő, de bizonyos mutatók mentén mérhető, jelen idejű szakmai teljesítmény, valamint az adott kutatás tudományos és társadalmi relevanciája, hanem a korábban megszerzett pozíciók, kapcsolatok és intézményi beágyazottság, valamint a kapcsolódó lojalitási struktúrák határozzák meg, amelyek egy rendkívül zárt rendszert alkotva ellehetetlenítik az előmenetelt azok számára, akik objektíven is mérhető eredményeik, teljesítményük ellenére sem tudtak intézményi státuszhoz jutni. Egy demokratikus, modern és jól működő tudományos rendszerben minimális feltétel lenne az, hogy a kutatói helyekről és oktatói pozíciókról való döntések valós szakmai elvárások mentén és bizonyos feltételek teljesítésének eredményeként szülessenek meg, ahol a kiválasztás alapja a kutatási teljesítmény, a nemzetközi beágyazottság, az oktatási kompetencia és az aktuális tudományos diskurzusokban való intenzív részvétel – nem pedig az, hogy ki milyen történeti privilégiumot őrzött meg magának a rendszer mélystruktúráiban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.