BRUCK ANDRÁS: A JELLEM ÉS AZ ORSZÁG

FACEBOOK
Szerző: BRUCK ANDRÁS
2026.07.02.

Jó egy évtizedet vártam arra a napra, ami tavasszal, április 12-én végül bekövetkezett. Mivel a kádárizmus megszűntekor már rég az országtól távol éltem, csak irodalmi, filmbeli tapasztalataim voltak, milyen élmény lehet valami igazán rossztól megszabadulni. Edmond Dantes (Monte Cristo) 14 évet tölt a tengerrel körülzárt, börtönként szolgáló If várában, s miután kijut a várból és partot ér, megrémíti a hirtelen rászakadt szabadság. Talán csak álmodik? Ha kinyitja a szemét, ismét a rettenetes falak között találja magát? Makk Károly Szerelem c. filmjében pedig a börtönből épp kiszabadult János nem mer taxiba ülni, attól fél, csapdába csalják, inkább gyalog indul haza. Lám, szabaddá válni is nehéz.

Én is az utcán töltöttem április 12-e éjjelét. A megszabadulás élménye valóságos volt, de a tömegextázis áramütései nem rajtam futottak át. Inkább töprengő hangulatba kerültem. Az életem felét, iszonyatosan hosszú időt, két különféleképp, de egyaránt elnyomó rendszerben éltem le, azokhoz idomult emberek uralkodtak rajtam. Mindkettőben lehetett létezni, de egyikben sem volt jó, az élet meg rövid. Hogyhogy nem, ott, a Bem rakpart boldog őrületében felidéződött bennem az előző nyár, Navracsics Tibor és Fodor Gábor beszélgetése egy pesti étterem teraszán, na meg az undor és megvetés, amit akkor éreztem irántuk. Az egyik egy visszataszító rendszer aktív alakítója, tervezője volt, a másik meg kollaboránssá vált. S hogy miért idézem ezt fel? Mert ilyesmit érezhettek azok a franciák is, akik a párizsi kávéházak teraszaszán kénytelenek voltak elviselni a megszálló német tisztek és esetleg a velük flörtölő francia nők látványát.

Autokráciában az emberek szándékos lealacsonyítását és saját, törvényszerű lealacsonyodásodat nem úgy éled meg, mint egy nyílt sebet, ami lüktet és fáj, inkább tekintheted olyan betegségnek, amely ugyan fizikai fájdalmak nélkül, de azért gyötör és apránként felőröl. Ez járt a fejemben azon az áprilisi éjszakán is, és bár azóta sokféle módon éltem át, fejeztem ki a rezsim pusztulása felett érzett, semmihez nem hasonlítható örömömet, csak most, két és fél hónap után mondtam ki magamban először valami igazán fontosat: hálás vagyok, hálát érzek az iránt az ember iránt, aki lehetővé tette számomra, hogy kiszabaduljak az undor és megvetés hálójából, amely éveken át mintegy kéretlen útitársammá szegődött. Csak a hála tudatosításával sikerült valóban átlépnem a rezsim láthatatlan, de nagyon is létező börtönkapuján.

Mennyire utáltam az idiotisztikus rituáléikat. A nemzeti konzultációkat, az évenkénti tusványosi népszínművet, a Várkert Bazárban tartott évértékelő bohózatokat, amelyeken a NER-elit teljes állománya megjelent: miniszterek, államtitkárok és kormánybiztosok, a Fidesz parlamenti frakciója, az intézményeik tőkéssé pénzelt emberei, a TV2, Hír TV, Origo a Megafon nímandjai, közismert „színészek és zenészek”, népszerű sportolók, üzletemberek és egyházi méltóságok – egyszóval az egész rablóbanda ott páváskodott, és kipirult arccal, vörösre tapsolt tenyérrel hallgatta Orbán eszement zagyvaságait. A világfolyamatok legfőbb ismerőjeként beszélt, csak épp saját magát nem ismerte.

Végtelenül szerencsésnek tarthatjuk magunkat, amiért abból a kirúzsozott, díszzsebkendős, magukat gőgösen „nemzeti konzervatívnak” nevező rablóbandából az utolsó pillanatban kivált Magyar Péter, így még maradt ideje hatékony ellenzék és ellenállás kiépítésére. Különös módon most talán még láthatóbbá vált, mint amikor Orbán úthengere alatt nyögött az ország, hogy mitől is szabadultunk meg általa. A parlamenti felszólalások és viták során egyre több részlet lát napvilágot a „nemzeti konzervatívoknak” a nemzet iránti mély, nagyon mély elkötelezettségéből. Miként Magyar Péter a minap a fejükhöz vágta: „Egy egész országot hagytak önök lepusztulni, egy egész országot hagytak magára. A Fidesz pusztítása végigsöpört egész Magyarországon”. Igen, ez a tizenhat év valóságos atomcsapás volt, de ők csak gúnyolódnak, méltatlankodnak, fintorognak, egyikük arcán sem látszik megdöbbenés, megbánás, szégyen. A bűntudatra való képtelenséget a pszichiátria a pszichopátiához tartozó személyiségzavarok közé sorolja. Saját magukat is tönkretették, nem csak az országot.

Rendőrnyomozókat még több évtizedes tapasztalat után is minden alkalommal meglepi, amikor egy gyanúsított az általa elkövetett súlyos bűntett ellenére is teljes közönyt tanúsít a kihallgatás során. Szeme se rebben, amikor megmutatják neki a széttrancsírozott áldozat fotóját. Nem hazudik. Nem tagad, egyszerűen nem érdekli. A Fidesz parlamenti frakció tagjai. Plusz Orbán, Rogán, Matolcsy, a gazdasági miniszter, Nagy Márton. Ki tudja, miért, azok közül, akik szétrágták az országot eddig csak néhány molylepke lett lecsapva, a dögkeselyűk, talán gondterheltebben, de továbbra is szabadon röpködnek...

Orbán Viktor pedig ma még szégyentelenebbül hazudik, mint uralma napjaiban. Bár tökéletesen tisztában van saját helyzetével, politikai és pszichológiai túlélése függ a látszat fenntartásától. Számára az új realitás elfogadása a kapitulációt jelentené, így végsőkig fogja a régi, autoriter szerepét játszani, még ha a jelenlegi helyzetben az nem más, mint abszurd performansz. S akik még mindig azt hajtogatják, hogy „ebből itt új egyeduralom lesz”, azok nyugodtan leállhatnak. A kétharmad ugyan valóban töltött fegyver, ölni és védeni egyaránt lehet vele, éppen csak nem mindegy, ki mire használja.

Orbánból a kétharmad azt hozta ki, ami már amúgy is benne volt, a legrosszabbat mindenből, Magyar Péternek azonban a világ nem hadszíntér, amit csak mindennel és mindenkivel szembemenve lehet uralni, nehogy téged uraljanak. A jellem számít. A gyerekkor és a neveltetés hatása az ember karakterére, miniszterelnökként pedig a motivációikra és a hatalomhoz való viszonyukra. A nehéz természet nem zsarnoki természet. A volt és a jelenlegi miniszterelnök teljesen más műfaj. Tűz és víz, Makó és Jeruzsálem.

Fotó: Magyar Péter a keresztapja, Mádl Ferenc portréja előtt

ITT OLVASHATÓ