BIRKÁS GYÖRGY: MATEKLECKE 7225. – HOGYAN ÉPÍTSÜK FEL MAGYARORSZÁGOT? – 29. RÉSZ: A FELELŐSSÉG

FACEBOOK
Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2026.08.18.

"Bármennyi idő is teljék el végzete beteljesedéséig, a hatalmon lévők felelőssége nem enyészik el, nem esik ki az emlékezetből. Egyetlen országot sem lehet büntetlenül tönkretenni, a mi hazánkat sem. Nem lehet, nem lehet büntetlenül éllovasból sereghajtóvá silányítani. Nem lehet büntetlenül elfecsérelni azt, amit az emberek áldozatból, verejtékből és gürcölésből felépítettek. Felelni kell a törvénytelenül eltitkolt adatokért, a nemzetgazdaság tönkretételéért, a polgárok ellen elkövetett vétkeikért. Önmagát ítéli el a nép, ha felmenti bűnös vezetőit."

(Orbán Viktor, volt miniszterelnök, 2007. március 15.)

Az idézetet nem kommentálom, ehelyett arról írok, ami az idézet mögött van, és ami akkor is igaz marad, ha elfelejtjük, ki mondta. Mit jelent a hatalmon levők felelőssége, és miért olyan nehéz ezt bárhol, bármikor, bárkivel érvényesíteni.

A hatalom és a felelősség természetéből adódóan aszimmetrikus. A hatalom azonnali, a felelősség késleltetett. Aki dönt, most dönt, és a döntés következményei évek, néha évtizedek múlva jelentkeznek, jellemzően csak akkor, amikor a döntéshozó már nincs ott. Egy elhibázott oktatáspolitika húsz év múlva látszik meg a gazdaságon, egy elhalasztott egészségügyi reform akkor öl embereket, amikor a halasztó már nyugdíjas, egy eladósítás azon a generáción csattan, amelyik meg sem született, amikor aláírták, a rossz környezetvédelmi döntéseket is legtöbbször a következő generáció szenvedi el. Ez persze nem magyar sajátosság, hanem a politikai idő szerkezete, a ciklus négy év, a következmény harminc.

Ebből következik, hogy a politikai felelősség jórészt a szavazók emlékezetén múlik. Az emlékezet viszont rövid, szelektív és manipulálható. A választópolgár nem az elmúlt tizenhat évet mérlegeli, hanem az elmúlt fél évet, plusz azt, amit az elmúlt fél évben mondtak neki az elmúlt tizenhat évről. Aki a nyilvánosságot birtokolja, az a múltat birtokolja, és aki a múltat birtokolja, azt nehéz felelősségre vonni azért, amit ő maga írt át. Ezért van, hogy minden hatalom, amint teheti, a sajtóhoz nyúl először, nem hiúságból, hanem mert a sajtó a felelősség infrastruktúrája.

A felelősségre vonás azt kívánja, hogy a hatalom önmagára is alkalmazza a saját szabályait. Ez logikailag lehetetlen, hiszen senki nem lehet bírája a saját ügyének. Épp ezért találták ki a jogállamot, mert a hatalmat csak egy másik hatalom tudja korlátozni. A bíróság, az ügyészség, a számvevőszék, a sajtó, a választás mind ugyanazt a funkciót töltik be, egy külső pont, ahonnan nézve a hatalom is elszámoltatható. Ha ezeket a pontokat egyenként megszünteti valaki, akkor formálisan semmi törvénytelen nem történik, csak éppen megszűnik az a hely, ahonnan a törvénytelenség látszana.

Innen nézve érthető, miért fordul minden hosszú ideig hatalmon lévő rendszer előbb-utóbb a fékek és ellensúlyok ellen. Nem feltétlenül gonoszságból, egyszerűen aki elég sokáig van hatalmon, az elkezdi a saját akaratát a közjóval azonosítani. Ha én vagyok az ország, akkor aki engem korlátoz, az az országot korlátozza. Aki engem vizsgál, az a nemzetet támadja. Ez a mondat minden nyelven és minden korban elhangzott már, és mindig ugyanaz volt a jelentése, hogy a beszélő már nem tudja megkülönböztetni magát az intézménytől, amit ideiglenesen kezel.

De a hatalom mindig kölcsön van. A hivatal nem a hivatalnoké, a szék nem azé, aki ül benne, a költségvetés nem a kormányé ("OV megemelte a tanárok fizetését"), a rendőrség nem a belügyminiszteré, az ország nem a miniszterelnöké. Aki ezt elfelejti, az szerepet téveszt. A törvénysértés ehhez képest már csak következmény.

Mit lehet ezzel kezdeni? Nem sokat, és pont ez a lényeg. Nincs olyan intézményi konstrukció, amely garantálná, hogy a hatalom felelős marad. Nincs olyan alkotmány, amit ne lehetne kijátszani, nincs olyan bíróság, amit ne lehetne feltölteni saját emberekkel, nincs olyan szabály, amihez ne lehetne szabálymódosítást írni. A jogállam nem gép, ami magától jár. A jogállam egy szokás.

Egy szokás, amit gyakorolni kell. Azzal, hogy a hatalmon lévőt akkor is kérdezzük, ha rokonszenvesnek találjuk. Azzal, hogy a saját oldalunk hibáit hangosabban mondjuk ki, mint az ellenfélét. Azzal, hogy elismerjük, hogy a felelősségre vonás nem azonos a bosszúval, és a megbocsátás nem azonos a felejtéssel.

Az elszámoltatás nem a múltról szól. Aki azt hiszi, hogy a felelősségre vonás bosszú, az azt hiszi, hogy a múltnak van tétje. Nincs. A múltat már nem tudjuk megjavítani. Tizenhat évem elszelelt, azt már senki nem hozza vissza. A felelősségre vonás egyetlen valódi funkciója az, hogy a következő ember, aki abba a székbe ül, tudja, hogy onnan fel is kell állni, és utána számot kell adni.

ITT OLVASHATÓ