Szerző: VISKY ANDRÁS
2026.10.02.
Hölgyeim és Uraim!
Egy nagyjából 2400 évvel ezelőtt született irat, nevezhetjük mai szóval bátran könyvnek, egyik utolsó mondatában ez áll: „A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkodás elfárasztja a testet.” Egy régebbi, fülemnek igen tetsző fordítás szerint: „A sok könyvek írásának nincs vége, és a sok tanulás fáradságára van a testnek.”
Talán ismert szentencia, a humorát is bizonyára kihalljuk még: a mondatot a könyvírás hiábavalóságáról csak a könyv legvégén áll jogunkban leírni. El kell jutni valahogy eddig a mondatig, amelyet alig hallható kacagással cáfol meg a megírt könyv maga. Az, ami alighogy befejeződött. Az első hallásra meglehetősen depresszív hangulatot árasztó szavak olvastán csakhamar fel is támad bennünk a kétely, és újabb könyv megírásához látunk. Nincsen annál izgatóbb kérdés, milyen felismerésre jutunk a ki tudja, mikor megszülető, következő könyv végére. A csaknem két és fél ezer éves visszafogott nevetés provokatív visszhangjait most is hallani vélem. Tanulás, gondolkodás és könyvírás: nincsen vége.
De vajon igazat állít az egykori bölcs tanító, avagy ahogyan ő nevezi önmagát: a közösségi beszélő, akinek a személyét tulajdonképpen jótékony homály fedi?
Nincsen vége? A könyvnek és az írásnak? Saját történetünk elbeszélésének mint közös lélegzetvételnek? Az összelélegzésnek mint emberi-állati-növényi és feltehetően ásványi szükségletnek?
Kiskamasz koromban megtapasztaltam, milyen törékeny szerzetek a könyvek. Családi könyvtárunk legszebb köteteit a szemünk előtt rángatták ki az üveges könyvszekrényekből a hatóság emberei, majd rajtuk taposva dúlták fel apám íróasztalát és a rézfogantyús, nehéz komódot. A komód nem fehérneműket, hanem keskeny fadobozokban rendezett cédulák sokaságát rejtette, és a Silva rerum, azaz A dolgok erdeje nevet viselte. Betűrendes szószedetre gondoljunk, ám a szócikkek értelmét nem szűkszavú, szabatos meghatározások oldották fel, hanem kézzel írott történetek. Csak a történeteink tudják életben tartani a szavak valódi értelmét.
Megmentett jelentések magasfényű sublótja: nem maradt belőle semmi. A negyedívnyi cédulák is megsemmisültek mind egy szálig, a világ minden tájáról összegyűjtött történetekkel együtt.
Most is hallom, hogyan roppant el a könyvek gerince a titkos ügynökök talpa alatt. Egyet-kettőt verdestek, majd megadóan kilehelték lelküket. Nem maradtak vérnyomok a szőnyegen.
A szégyen talán még túlélte őket.
Az egyik házkutatás alkalmával egy látomás kerített hatalmába, elbeszéltem már, elmondom Önöknek is.
„Látám”, hogy még mielőtt kimúltak volna, a könyvekből szervezett csapatokban kimenekültek a betűk. Fölszálltak a szoba fehér mennyezetéig, és áthatolva a födémen kijutottak a szabadba. Kifutottam az udvarra, mint aki eszét vesztette. Apró szikrák sokaságára lettem figyelmes a háztető felett és a cserepek fölé hajló koros akácfa – mi sittimfának hívtuk – lombjain. Egymást hívogatva kavarogtak a szürke levegőben, ide-oda cikáztak, mintha játszi szél tépkedte volna őket. Amikor az utolsó betűk is kikúsztak a ház héjazata alól, sűrű rajba rendeződve a magasba törtek. Addig követtem őket, amíg be nem zárult mögöttük az égbolt meghasadt kupolája.
Így történt, higgyék el nekem, esküszöm mindenre, ami szent.
Arra gondoltam, hogy a betűk majd egy szép napon visszatérnek a meggyilkolt könyvekbe, megkeresik a helyüket a tüneményes arányokra jutó nyomdai tükrökben, szavakká és mondatokká állnak össze. Mert egyetlen betű, egyetlen szó sem veszhet el, amibe egyszer életet lehelt az önmagát kimondó szellem, tanította apám. Újabb és újabb könyvekben állnak majd össze igaz történetekké, kimondanak bennünket, bizony, elbeszélnek minket átélhető és érthető nyelvi alakzatokban. A fák, a füvek és a bogarak, az ég madarai és a vadak, a szél borzolta felhők és a köveken elfutó vizek élettörténetével együtt.
Ha magunkra hagynak a betűk és a szavak; ha kimondhatatlanná dermednek a mondatok, és darabokra hullik szét a nyelv; ha mesterséges neurális hálózatok végtelen variációi nyelik el a te és az én, az olyannyira nehezen kimondható, törékeny mi terében fölfénylő jelentéseket: vajon akkor ki véd meg bennünket önmagunktól?
Kell-e kérdőjel, ha egyszer ott a kérdés: ezt most Nádas Pétertől idéztem. Csöndes eltűnése az elárvulás érzésével borította be a világot, sőt talán az írás teljes, sokféle hangtól és visszhangtól pulzáló univerzumát. Kimondhatatlanul sokat köszönhetek neki. Harmóniára törekszünk, írja a Szépírás mint hivatás című nagyívű testamentumában, egyszerre törekszünk szabadságra és függetlenségre és harmóniára. Tépett lények vagyunk, készek az önpusztításra és a világpusztításra.
Nos, azt hiszem, hogy hirtelen a figyelem és egymás számontartásának egészen különleges, előzmények nélküli feladata szakadt ránk.
Ki véd meg bennünket önmagunktól, tisztelt Hölgyeim és Uraim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.