Szerző: PATAKFALVI-CZIRJÁK ÁGNES
2017.10.29.
A határon túli magyarok egyszerűsített honosítása és a választási törvény kiterjesztése az aktuálpolitikai kérdésen túl („Fidesz” vagy „nem Fidesz”) újra és újra felhozza azokat a kulturális töréseket, amelyek a magyar–magyar kapcsolatokban történetileg alakultak ki, és maradtak fenn. Ezek a törések nem csak az állampolgársággal és a választójog kérdésével kapcsolatosak, mégis minden hasonló vita, problémafelvetés alkalmat biztosít a különbségek megmutatására és a „nemzeti kérdés” tematizálására (erősítve a „nemzetáruló” és a „nemzeti ügyekben elkötelezett” kategóriákra épülő diskurzust).
A különféle kulturális távolságokhoz a kilencvenes évek óta új tabuk adódtak – például az elvándorlás, a kisebbségi szolidaritás hiánya (gondolok itt például a romák problémái iránti közömbösségre), a sokszor a magyar nyilvánosságban gerjesztett rasszizmus vagy a paternalista uralmi rend megerősítése, vagy akár egyes „elhasználódott” közszereplők pozícióban tartása (például Tőkés László, Szász Jenő, Szőcs Géza, Orbán János Dénes). A tabuk tisztázását megnehezíti az aktív (néha egyenesen hiperaktív) szimbolikus politika (a központosított és kötelező érvényű emlékezetpolitika: Nyirő József újratemetése, Esterházy János emlékének erőltetése, 1956 budapesti emlékezetének exportálása a helyi történetek reprezentációja, megemlítése nélkül; másrészt a székely zászló ügyének és az autonómia kérdésének kisajátítása majd levétele a napirendről, nemzetegyesítés a futballon és sörön keresztül), a különböző kisebbségi helyzetből fakadó érzékenységek hanyagolása és a határon túli értelmiség kritikátlan asszisztálása mindezek fenntartásához...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.