ISTEN VELED MAGYARORSZÁG

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KASZA LÁSZLÓ
2017.12.20.

Másodszor búcsúzom. Először 1956. november 28-án, az osztrák–magyar határon fordultam vissza egy akkor már üres őrtorony lábától, és mondtam: „Isten veled, hazám, amint lehet visszajövök.” Most Magyarországtól búcsúzom, mert ami itt van, az már nem az én hazám. Értelmemnek és érzelmeimnek egyaránt idegen. Tudom, hogy ide már csak legfeljebb látogatóba jövök vissza. Akkor, 56-ban, menekültem. Menekültem az orosz katonák, az őket behívó, a forradalmat leverő Kádár megtorló diktatúrája elől. Most önszántamból megyek. Tiltakozásul az ellen a rendszer ellen, amely ma itt uralmon van. Akkor két hónap alatt kétszázezren mentünk. Most, az utóbbi hét évben több mint félmillióan hagyták el az országot. Nem hiszem, hogy az utolsók között vagyok. Amikor először mentem, tizenkilenc éves voltam. A nagy bizonytalanságba indultam. Nem tudtam, mit hoz a jövő. Most, nyolcvanévesen tudom, hogy család, unokák, biztos egzisztencia vár. Mégis ez a szomorúbb, sokkal szomorúbb búcsú. Nem egy országtól – a magyar hazámtól búcsúzom.

Akkor egy idegen diktatúra elől menekültem. Annak csak a végrehajtói voltak magyarok. A mait magyarok hívták életre, magyarok gyakorolják. Ezt a rendszert autokratának, parancsuralmi rendszernek nevezni: eufémia. Közérthető magyar neve diktatúra. Modern, XXI. századi európai diktatúra. Ez persze különbözik a múlt századiaktól. A diktatúrák is változnak. Már Kádár diktatúrája is más volt, mint Rákosié. Tömeges kivégzések, bebörtönzések, deportálások csak az elején voltak. De változatlanul nem volt többpártrendszer, jogállamiság, sajtószabadság. Ezek hiányában az is diktatúra volt. A mai magyar rendszerből is hiányoznak a parlamenti demokrácia ezen ismérvei. Ez is diktatúra. Akkor is az, ha vannak a Fidesz mellett jelentéktelenségbe szorított, szorult pártok. Akkor is az, ha van még néhány szabadon működő hírközlő szerv, de a média kilencven százaléka a kormánypropagandát mondja, sugározza. És kössük ezt a diktatúrát is névhez, mint Horthyét, Rákosiét, Kádárét. Ez Orbán Viktor diktatúrája.

Ez számomra személy szerint azért is tragikus, mert ennek a diktátornak egykor én is támogatója voltam. A rendszerváltás előtt – mint a Szabad Európa Rádió munkatársa – számos műsort készítettem a demokratikus ellenzékről, amelynek akkor része volt az Orbán vezette Fidesz is. Vele először személyesen 1988-ban, Londonban találkoztam. Ő akkor Soros-ösztöndíjjal (amelynek megszerzésében nekem is volt kis szerepem) Oxfordban tanult. Kért, hogy rádiónk támogassa a Fideszt, mert Kádár hírközlő szervei hallgatnak a létezésükről is. Szívesen tettünk eleget kérésének. Percekkel a párt hivatalos alakuló kongresszusa után telefoninterjút készítettem Münchenből két megválasztott vezetőségi taggal, Szelényi Zsuzsannával és Fodor Gáborral. (Mindketten az elsők között voltak, akiket Orbán elüldözött a pártból.) Amikor a választások előtt már akkreditációval dolgozhattam Magyarországon, Orbán és Deutsch Tamás az én magánautómmal járt napokig választási körútra, mert a Fidesznek akkor még nem volt semmije. Én is elkísértem Orbánt Egerbe, Pécsre és több más városba. Beszédeiről, a gyűlésekről riportot készítettem, véleményét több interjúban rögzítettem. Tehát lehetőségeimhez mérten támogattam.

Először 1992 februárjában támadt nézeteltérésünk. Ott voltam azon a parlamenti ülésen, amikor Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány kereszténydemokrata közoktatási minisztere elpanaszolta: „amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor itt mögöttem a frakcióvezető elkiáltja: imához, vagy énekeljük el a Himnuszt”. Fidesz-képviselők rendszerint hosszan harsogták utána a „csuhások, térdre, imához!” felhívást. A folyosón megkérdeztem Orbántól, hogy ez mire jó. Válaszára pontosan emlékszem: „A választóink ezt akarják hallani. Te negyven évig nem voltál itthon, nem tudod, hogy itt ateista generációk nőttek fel. Nekik a papok csuhások. Utálják őket egyházukkal együtt. Nekünk ők a választóink. Ők ezt akarják hallani.” Orbán akkor büszke volt ateista voltára.

És ma? Ugyanaz az Orbán mondja: „Isten kegyelmének megnyilvánulása, hogy keresztény, hitvalló kormánya van ma Magyarországnak.” Ő magát „Isten kegyelméből” tekinti miniszterelnöknek. Úgy, mint a Habsburgok és Horthy. A diktátorok – a kommunisták és nácik kivételével – a múltban is, ma is igyekeznek biztosítani maguknak az egyház támogatását. Vlagyimir Putyin rendszeresen filmezteti magát templomban, amint az első sorban hányja magára a keresztet. Legutóbb még gyóntatója nevét és fényképét is közzétetette. Nálunk, a véres megtorlás évei után a kommunista Kádár is igénybe vette az egyház támogatását. Lefizette, beszerveztette a főpapok jelentős részét. Lékai és Paskai püspökkari elnökök idején a püspökök jelentős része beszervezett ügynök volt. (Kaptak érte autót, külföldi utazást.) Megvalósult az, amit Bulányi György piarista szerzetes történelmi előzményekre célozva a „trón és oltár szövetségének” nevezett. Kádár politikáját ezen a téren is folytatja Orbán. Támogatóra talált a magyar püspöki kar számos tagjában, mindenekelőtt annak elnökében, Erdő Péterben. Mint tudjuk, a főpap az „embercsempészés” gyanújától tartott, ha teljesíti Ferenc pápa felhívását, hogy minden plébánia fogadjon be lehetőségeihez mérten menekülteket. Kiss-Rigó László szegedi püspök pedig azzal intézte el a felhívást, hogy „Ferenc pápa nem ismeri a szegedi helyzetet”. De persze vannak olyan főpapjaink is, aki megfogadták a pápa tanácsát. Ilyen Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, aki megnyitotta a kolostor kapuit a menekültek előtt. Vagy Beer Miklós váci püspök, aki szentbeszédekben, interjúban biztat az irgalmasság keresztény elvének betartására a menekültek esetében is. És egyre több fiatal pap tesz hitet szószékről, magánbeszélgetésekben Ferenc pápa tanácsa mellett.

Nem így „Isten kegyelméből” való miniszterelnökünk, aki úgy „védte a keresztény Európát”, hogy kerítést épített a menekültek elé, és megtagadta befogadásukat. A miniszterelnök ezzel a politikával tovább mélyítette a bennünket a Nyugattól elválasztó szakadékot, amelyet nyolc év alatt megásott. Újabb lépéssel távolított el bennünket attól a Nyugattól, amelyhez tartozónak vallottuk magunkat ezer éve. Szerintem ez Orbán legnagyobb, a nemzet ellen elkövetett bűne...

ITT OLVASHATÓ