Szerző: PINTÉR BENCE
2018.02.24.
– Készült mostanában hasonlóan átfogó, ilyen témájú munka?
– Igen, a rendszerváltás óta legalább féltucat. Ezekből kettőt én szerkesztettem. Az egyik, amelyet hatan írtunk, az Akadémia Kiadónál 2007-ben jelent meg egy kötetben. A másik, amelyet több mint húszan jegyeztünk szerzőként, a Kossuth Könyvkiadónál, 2009–2010-ben. Utóbbi tulajdonképpen egy huszonnégy kötetes, nagyon gazdagon illusztrált sorozat.
– Miért nem készült egyszerzős?
– Készült, csak azokat nem nagyon ismerik. Kontler László például, aki a CEU-n tanít, már 1999-ben írt egy hasonlót. Igaz, csak angolul jelent meg, magyarul nem. Vagy ott van Paul Lendvai kötete, amely németül 1999-ben, magyarul 2001-ben látott napvilágot, továbbá Bryan Cartledge-é, amelyet először 2006-ban vehettek kézbe az olvasók. Említhetném még Nemeskürty István Mi, magyarok című áttekintését is, amely 1989 óta több kiadásban is megjelent. Igaz persze, hogy az utóbbi szerzők egyike sem szakmabeli. Lendvai újságíró, Cartledge nyugalmazott brit diplomata, Nemeskürty pedig irodalomtörténészből képezte át magát közíróvá. Kollégáim többsége valószínűleg azért húzódozik egy ilyen feladattól, mert a szakma az elmúlt évtizedekben rendkívüli módon specializálódott. Sokan egész életükben egy-két év vagy évtized történetével foglalkoznak.
– A specializálódás manapság általában jellemző a tudományra. Jó ez az irány?
– Elkerülhetetlen. Ami viszont nem jelentheti, hogy lemondunk a térben és időben nagyobb távlatú összefoglalásokról. A történelem iránt érdeklődők szélesebb táborához csak ilyen munkákkal tudunk eljutni. A specializált szakmunkákat jó, ha néhány százan elolvassák, sőt gyakran még annyian sem. Tehát mindkét típusú történetírásnak megvan a maga funkciója, és mindkettőre szükség van...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.