Szerző: KERTÉSZ ÁKOS
2015.04.27.
1989-90-ben az ország ölébe hullott a szuverénitás. Ezzel csatlakozhatott volna a fejlett világ fő áramához, a main stream-hez, az euro-atlanti kultúrához, a liberális jogállamok, a parlamentáris demokráciák családjához. De a magyarság ezt a sanszot megbocsáthatatlan módon elpackázta: egy sci-fibe illő szaltó mortáléval visszaugrott az időben, és a Horthy korszaknál kötött ki. Hogy ma Orbán Viktor, Vona Gábor vagy a pityipalkó gyakorolja-e a diktatúrát, tökmindegy; a lényeg, hogy míg a világ 2015-nél tart, Magyarország az ezerkilencszázharmincas – méghozzá a magyar ezerkilencszázharmincas – években jár, és ez a nyolcvan évnél is sokkal nagyobb lemaradás emberi számítás szerint behozhatatlan.
Mindörökre.
*
Olvasom a hírekben, hogy valaki annak kapcsán, hogy a Jobbik „történelmi” győzelmet aratott Tapolcán (és ettől mindenki, aki nem Jobbikos, úgy kiakadt, mintha ez nem lenne éppolyan magától értetődő, minthogy „nyáron nő a zab, és éjszaka van, ha nem süt a nap”), azt nyilatkozta, hogy: „ha van ember, aki ezért a 25 évért felelős, az akár tetszik, akár nem, első helyen és döntően Orbán Viktor.”
Hát egy frászt! Ez a látszat ma, 2015-ben, amikor a magyar égen a nap helyett Orbán Viktor feje világít. De ennek a valósághoz annyi köze van, mintha azt mondanánk, hogy a húsvéti fagyokért a húsvéti nyúl a felelős.
Mi is történt az elmúlt 25 évben? Az elmúlt 25 év arról a bukásról szól, amivel a gondolatmenetemet elkezdtem. Arról, hogy Magyarország az ajándékba kapott szuverenitását arra használta föl, hogy visszacsatoljon a Horthy-rendszerhez. Ezért Orbán nem felelős. Miért nem? Mert Orbán, ez a moral insanity, aki soha semmiben nem hitt, semmilyen vallása, meggyőződése, erkölcse, ideológiája nem volt, csak egyet akart konokul: totális hatalmat. És ami a hatalommal jár: kompenzálni minden sérelemért és kudarcért, ami pelenkás kora óta érte. Gyanítom, hogy még a korlátlan szabadrablás, a levegővétel természetességével űzött korrupció is csak másodlagos cél. Az első a hatalomgyakorlás kéje és mámora, a permanens sikerélmény, hogy minden szavára – mit szavára, minden gondolatára! – fanatikus alattvalók serege ugrik.
Ezt akarta. A többit nem. Az csak jött magától, illetve mások akaratából. Az ő voluntarizmusa csak arra vonatkozott, hogy mindig fölül legyen, hogy a hatalom a markába kerüljön, és azt aztán a markából ki ne engedje; s ezt úgy érte el, hogy vakon engedelmeskedő embereivel mindig odanyomult, ahol a politikai térben vákuumot észlelt. Ha a kommunista-gyalázás látszott célravezetőnek, akkor komcsizott, ha a liberalizmus, akkor liberális lett, ha a konzervatív polgári duma jött be, akkor konzervatív lett, ha a klerikalizmus, akkor hívő katolikussá vált, ha magyarkodni kellett, ő volt a legnagyobb magyar, ha a rasszizmus jött be, akkor rasszista volt, de ha úgy volt előnyös, hogy hízelegjen a zsidóknak, a zsidók védelmezőjeként rántott kardot – mikor mi volt a trendi.
Az állam én vagyok, mondotta volt XIV. Lajos.
A haza én vagyok, mondta I. Orbán Viktor.
A haza nem lehet ellenzékben.
Én, Orbán Viktor, nem lehetek ellenzékben!
Na, ez az, amiért Orbán Viktor a felelős. A többiért nem. A rendszerváltást nem ő csinálta, hiába akarja most elhitetni a világgal, az oroszokat sem ő zavarta ki, azok már mentek kifelé, amikor nagy bátran utánuk ordibált, hogy konyec, takarodjatok! Ő csak egy nagypofájú, borotválatlan nímand volt, akit a pártállam addig a tenyerén hordozott, és a gátlástalanságával megtévesztett egy csomó jobbsorsra érdemes vén szamarat.
A bukást Orbán csak befejezte, lehet, hogy a pontot az i-re majd Vona teszi föl, de nem vele kezdődött.
A visszacsatolás Horthyhoz szent Antall Józseffel kezdődött. Miért is avatjuk ma szentté? Nem csak azért, mert idejében meghalt. Azért is, mert ahhoz képest… szóval a nyilas Csurkához képest, a nyíltan náci Boross Péterhez képest, pláne Orbán Viktorhoz képest, hát már-már szentnek tekinthető.
Ahogy Lenin is Sztálinhoz képest, ahogy Mussolini Hitlerhez képest, ahogy még Horthy Miklós is Szálasihoz képest mégiscsak ugye… szinte szerethető volt.
Jó, tudom, tudtuk már Einstein előtt is józan paraszti eszünkkel, de Einstein óta aztán tudományosan alátámasztva is tudjuk, hogy a világmindenségben nincs egyetlen stabil pont sem, vagyis minden dolog és jelenség valamihez képest valamilyen, mégis utálom a politikai értékítéletnek ezt a sunyi relativizmusát, hogy a kisebb gazember a nagyobb gazemberhez képest még direkt szeretetreméltó, és fogadjuk el boldogan a kisebbik rosszat, mert lehetne rosszabb is!
„Zsidó örömök…” – írtam egy régebbi dolgozatomban arról, hogy az asszimilálódott magyar zsidók is azzal bíztatták magukat az egész Horthy rendszer alatt, hogy „ne szólj egy szót sem, lehetne rosszabb is”. Hát lett. Amikor végül rájuk csapódott Auschwitzban a gázkamra ajtaja. És azt is leírtam már, hogy „egyik ordas eszme sem rehabilitálhatja a másikat. A magyar közgondolkodás egyik rákfenéje az a tévhit, hogy a Horthy rendszert fölváltó sztálinista Rákosi-diktatúra aljasságai visszamenőleg igazolhatják a Horthy korszak aljasságait…”, és így tovább.
Ez a lehető legkárosabb okoskodás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.