Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.07.03.
(Az olvasónak az alábbiakban bizonyára feltűnik a tegező forma. Ennek egyszerű oka van: Heidl Györggyel régről ismerjük egymást. Összeköt bennünket a szakma, a filozófia, a vallásfilozófia, a vallástörténet, az európai vallási hagyomány számos közös kérdése. Sokszor találkoztunk konferenciákon, szerepeltünk közös kötetben, vannak közös barátaink, kollégáink, mestereink és vitapartnereink. Ezért a tegeződés, amelyet a régi szakmai ismeretség, a közös szellemi közeg és a kölcsönös személyes kapcsolat indokol.)
Kedves Gyuri!
Örömmel olvastam, hogy meglátogattad Iványi Gábort és munkatársait. Ezt őszintén jó hírnek tartom. Régi ismeretségünkre tekintettel különösen fontosnak érzem, hogy amit most írok, ne politikai hadüzenetnek, hanem szakmai, emberi és lelkiismereti megszólalásnak vedd.
A látogatásod önmagában fontos gesztus. Régóta esedékes volt, hogy a kormányzat egyik képviselője ne távolról, hivatalos iratokból, közleményekből, hatósági határozatokból, végrehajtási aktákból és költségvetési rubrikákból szemlélje azt a szociális, oktatási és egyházi munkát, amelyet a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és az Oltalom évtizedek óta végez. Jó, ha valaki odamegy, lát, beszélget, meghallgat, szembenéz. Ebben a szimbolikus gesztusban van valami, amit valóban érdemes megbecsülni.
Egyetlen mondatod azonban különös óvatosságra intett. Azt írtad: „Lelkész urat és munkatársait biztosítottam arról, hogy a rendelkezésre álló jogszabályi keretek között minden tőlünk telhetőt megteszünk helyzetük rendezése érdekében.”
Ez első hallásra korrekt, józan mondat. Pontosan olyan mondat, amelyet egy államtitkárnak mondania kell. Csakhogy ebben az ügyben éppen ez a fordulat a probléma lényege.
Iványi Gáborék helyzetét ugyanis nem valamiféle jogon kívüli káosz idézte elő. Nem az történt, hogy nem volt jogszabály, nem volt állami akarat, nem volt intézményi rend. Épp ellenkezőleg: túlságosan is volt. Jogszabályok voltak, minősítési fokozatok voltak, eljárások voltak, hatósági döntések voltak, finanszírozási szabályok voltak, végrehajtási akták voltak. Vagyis a bajt nem a jog hiánya okozta, hanem a rossz jog jelenléte.
Iványi Gáborék helyzetét ugyanis nem valamiféle jogon kívüli káosz idézte elő. Nem az történt, hogy nem volt jogszabály, nem volt állami akarat, nem volt intézményi rend. Épp ellenkezőleg: túlságosan is volt. Jogszabályok voltak, minősítési fokozatok voltak, eljárások voltak, hatósági döntések voltak, finanszírozási szabályok voltak, végrehajtási akták voltak. Vagyis a bajt nem a jog hiánya okozta, hanem a rossz jog jelenléte.
A 2011-es egyházügyi törvény (2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról) ennek az egész történetnek a jogi ősforrása. Az a törvény, amely korábban törvényesen működő egyházakat fosztott meg státuszuktól; amely a vallási közösségeket különböző jogállási polcokra rakta; amely a vallásszabadság elvileg egyetemes jogát részben adminisztratív, részben politikai elismerési rendszerré alakította; amelynek több lényegi rendelkezését az Alkotmánybíróság megsemmisítette; amely miatt Strasbourgban is kimondták, hogy a korábban elismert egyházak státuszvesztése és diszkrecionális újraelismerése sértette a vallásszabadságot és diszkriminatív volt.
Ezért ebben az ügyben a „rendelkezésre álló jogszabályi keretek” nem egyszerűen a megoldás eszközei, hanem maguk a probléma alkotóelemei.
A magyar egyházügyi szabályozás egyik legsúlyosabb hibája éppen az, hogy a vallási közösségek között olyan lépcsőzetes rendszert hozott létre, amelyben a jogállás nem csupán formai minősítés, hanem pénzhez, intézményfenntartáshoz, társadalmi jelenléthez, oktatási és szociális munkához, sőt közvetve presztízshez és politikai elismeréshez is kapcsolódik. Vallási egyesület, nyilvántartásba vett egyház, bejegyzett egyház, bevett egyház: ezek nem ártatlan címkék. Ezek mögött nagyon is konkrét jogosultságok, támogatások, szerződéses lehetőségek és állami kedvezmények állnak.
Márpedig, ha az állam ilyen különbségeket tesz vallási közösségek között, akkor nem egyszerűen nyilvántart, hanem válogat, mégpedig a saját képére és hasonlatosságára. És ha a válogatás szempontjai részben történeti, részben számszerű, részben politikailag közvetített feltételekhez kötődnek, akkor a rendszer szükségképpen eltávolodik attól, amit vallásszabadságnak nevezünk, és közelebb kerül ahhoz, amit állami kegyosztásnak hívnak.
Különösen abszurd az a logika, amely egy egyház magasabb jogállását például ötéves átlagban legalább négyezer egyszázalékos felajánláshoz, hosszú működési időhöz, illetve más esetekben tízezer tag igazolásához vagy százéves nemzetközi működéshez köti. Ezek első látásra objektív feltételeknek tűnnek, valójában azonban nagyon is vitathatóak. Mióta mérhető a vallási közösség teológiai, lelki, karitatív vagy társadalmi jelentősége adófelajánlási statisztikával? Mióta válik egyházzá az, akinek elég hosszú az adminisztratív árnyéka? Mióta kevésbé egyház az, amelynek kevesebb a tagja, de több az elesettje, akit ellát?
A MET esetében mindez különösen kegyetlen körkörösséggé vált. Az állam előbb elvette az egyházi státuszt, majd a státuszvesztés következményeit kezdte feltételként számonkérni. Előbb meggyengítette az intézményi, finanszírozási és működési alapokat, majd az így előálló állapotot használta fel annak igazolására, hogy az érintettek nem illeszkednek megfelelően a rendszerbe. Ez olyan, mintha valakit előbb kilöknének a csónakból, majd jegyzőkönyvbe vennék, hogy vizes.
Az egyházügyi törvény másik súlyos hibája, hogy összemossa a vallási közösségek autonómiájának kérdését az állam által finanszírozott közfeladatok rendszerével. Természetesen az államnak joga és kötelessége ellenőrizni a közpénzek felhasználását, különösen oktatási, szociális és gyermekvédelmi területen. De egészen más dolog a közpénzfelhasználás ellenőrzése, és megint más egy vallási közösség státuszának olyan szabályozása, amelynek következtében a ténylegesen elvégzett közfeladat finanszírozása is bizonytalanná válik. A hajléktalan ember, az idős, a szegény családból érkező gyerek, a periférián élő tanuló nem attól lesz ellátandó, hogy az őt segítő közösség éppen melyik jogállási kategóriában szerepel.
A rendszer további abszurditása a „bevett egyház” kategóriája. Már maga a szó is sokat elárul. A bevett egyház nem pusztán elismert egyház, hanem valamiképpen befogadott, jóváhagyott, a politikai-jogi rend által kanonizált egyház. Mintha az államnak volna valamiféle szekuláris egyháztani hivatala, amely eldönti, ki áll közelebb az üdvösség költségvetési sorához. Ez jogfilozófiailag is képtelen helyzet. A modern államnak nem az a dolga, hogy teológiai rangsort állítson fel, hanem az, hogy a vallásszabadság egyenlő feltételeit biztosítsa.
A MET-tel szembeni kormányzati gyakorlat ennek a hibás rendszernek az egyik legfájdalmasabb példája. A történet nem egyetlen döntésből áll. Státuszvesztés, elmaradt egyházi támogatások, elhúzódó perek, végre nem hajtott vagy csak részlegesen érvényesített bírósági és alkotmánybírósági következtetések, pénzügyi ellehetetlenítés, inkasszók, hatósági fellépések, iskolabezárások, szociális intézmények veszélyeztetése: mindez együtt adja ki azt a folyamatot, amelyet nehéz puszta jogtechnikai vitának nevezni.
Lehet persze azt mondani, hogy a NAV a maga szabályai szerint járt el. Lehet azt mondani, hogy a kormányhivatal is jogszabályokra hivatkozott. Lehet azt mondani, hogy az államkincstári elszámolásnak is megvannak a maga előírásai. Csakhogy itt éppen ez a kérdés: mit ér a formális jogszerűség, ha egy korábban alkotmánysértőnek és egyezménysértőnek minősített helyzet hosszú távú következményeit betonozza be?
A NAV-inkasszók, a számlák zárolása, az egyszázalékos felajánlások részbeni elvonása, a Dankó utcai „biztosítási intézkedés”, az iskolák és szociális intézmények működésének ellehetetlenítése mind ugyanabba az irányba mutatnak. A jog itt nem orvosolta a bajt, hanem sokszor adminisztratív formát adott neki. A paragrafus nem gyógyír lett, hanem steril kötszer egy állami eredetű seben.
Ezért Gyuri, amikor azt írod, hogy „a rendelkezésre álló jogszabályi keretek között” mindent megtesztek, akkor akaratlanul is éppen azt a keretet nevezed meg mozgástérként, amely Iványi Gáborékat ebbe a helyzetbe szorította. Itt nem elég a keretek között mozogni. Itt a kereteket kell megvizsgálni. És ha a keretek igazságtalanok, akkor nem az igazságtalanságon belül kell megtalálni a legemberségesebb sarkot, hanem magát az igazságtalanságot kell felszámolni.
Azt is tudom, hogy államtitkárként nem írhatod le egy Facebook-posztban, hogy a kormány korábbi egyházpolitikája súlyosan hibás, jogilag tarthatatlan és morálisan védhetetlen volt. Ezt nem várom el tőled. De azt igen, hogy lásd: Iványi Gáborék ügyében a puszta ügyintézés kevés. Itt nem egy kényelmetlen adminisztratív csomót kell kibogozni, hanem egy hosszú évek óta fennálló politikai-jogi sérelmet kell jóvátenni.
A megoldás ezért nem lehet kegy, nem lehet különalku, nem lehet alamizsna, nem lehet az, hogy néhány intézmény átmenetileg kap egy kis levegőt, miközben a rendszer, amely megfojtotta őket, érintetlen marad. Iványi Gáboréknak nem jótéteményre van szükségük, hanem jogra. Nem türelmi engedélyre, hanem státuszuk és méltóságuk teljes helyreállítására. Nem arra, hogy a hatalom időnként emberséges arcot mutasson, hanem arra, hogy ne éljen vissza azzal a joggal, amelyet maga írt magának.
Ezért a látogatásod akkor válhat igazán jelentős gesztussá, ha nem marad együttérző terepszemle, és nem szorul bele a „rendelkezésre álló jogszabályi keretek” kényelmes, de elégtelen formulájába. A rendezéshez azt kell kimondani: ha a meglévő jogszabályi keretek vezettek a bajhoz, akkor nem elég ezek között mozogni. Ezeket a kereteket kell felülvizsgálni, korrigálni, adott esetben megváltoztatni.
És talán éppen ezt várná el tőlünk mindaz, amivel mindketten foglalkozunk: a vallás története, a lelkiismeret filozófiája, az igazságosság eszméje, a felebaráti felelősség, és az a nagyon régi, nagyon egyszerű felismerés, hogy a jog nem attól igazságos, hogy hatályban van.
Iványi Gáborék ügyében nem az áldozatot kell tovább igazítani a rossz joghoz. A rossz jogot kell végre az igazsághoz igazítani.
Iványi Gáborék ügyében nem az áldozatot kell tovább igazítani a rossz joghoz. A rossz jogot kell végre az igazsághoz igazítani.
Téged és munkásságodat ismerve pontosan tudom, hogy szándékaid szerint a legjobb irányba fogsz elindulni. Ehhez kívánok Neked tiszta látást, erőt és olyan eredményes munkát, amely nemcsak enyhít egy régóta tartó igazságtalanságon, hanem végre megnyitja az utat annak jóvátétele felé.
Barátsággal üdvözöllek,
Gyuri
Gyuri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.