KÖNYVESBLOG
Szerző: Valuska
2017.06.17.
Nádas Péter megtagadta a fantáziálást, hogy megírja kétkötetes emlékírását, ami regényszerűen dolgozza fel az elbeszélő és az őt hagymahéjként körülölelő család, Belváros, Magyarország és az európai kultúra traumákkal teli történetét. Az idén 75 éves író az elbeszélhetőség határait feszegeti, miközben az ön- és énmegismerés legnehezebb, legsötétebb és egyben legszínesebb útján jár. Minden túlzás nélkül: született egy könyv, ami a világháborút, a Holokausztot, a kommunista hatalmat és 1956-ot is személyes nézőpontból, a családtagokon és ismerősökön keresztül ábrázolja, így válik a memoár az egyén és a történelem párbeszédévé is, és így mutatja meg, hogy semmitől sem függetleníthetjük életünket.
Másfél éves korában Nádast és édesanyját a Damjanich utca 42. alatt álló ház falába vágta a légnyomás, amit az 1944. június 27-i légitámadás során ledobott bomba okozott. Nádas Péternek ez a legelső emléke életéből. Az író döbbenetes nyomozói feladatra szánta el magát: az álomfejtés módszerével kinyomozni 75 évnyi emlék eredőit, lemenni mélyre, a születés előtti időkig, ami lehetővé teszi, hogy pontosabban lássa és értse családja és a saját történetét is. Ez nem a családregény vége, hanem a kezdete, amikor teljesen világossá válik az olvasó számára, hogy egy életnek soha nincs vége, mert az egyéni és kulturális emlékeket egymásra örökítjük át. Ez azt is jelenti, hogy minden ott van az emlékeink között, és Nádas szerint a tudatunk mindent megőriz.
Az önéleírás izgalmas műfaj: az olvasó elfogadja, hogy egy valós ember valódi életét olvassa. Miközben ez egyáltalán nem így van, hiszen mindenki úgy mesélheti el az életét, ahogy csak akarja, és az elbeszélés már létrehoz egy történetet. Még saját életünkkel kapcsolatban sem lehetünk objektívek, hiszen az önéletírás is csak fikció. Nádas Péter nem a saját legendáját kezdte írni, hanem szigorúan a mondatokra figyelve igyekezett a realitáshoz kötni magát, ezért minden emléket, történetet több helyről ellenőrzött emlékiratokkal, dokumentumokkal, szemtanúkkal vagy történeti munkákkal. Ennek a rendkívüli érdeklődésnek és alaposságnak köszönhetően öt éves koráig beszéli el az életét.
A Világló részletek mágikus könyv, mesél a történelmünkről, tragédiákról, Budapestről, kapcsolatokról, titkokról, öngyilkosságról, szerelemről és idegenségről, miközben a maga módján Nádas Péter életét, gondolkodását is megismerhetjük.
Egyszerre emlékezik apró részletekre és súlyos traumákra. Mint ahogy élete első képsorában. Hogyan lehetséges ilyen sok emléket működésbe hozni, feltérképezni az emlékállományt?
Az sem biztos, hogy erre a traumatikus eseményre emlékezem. Az sem biztos , hogy fel tudnék térképezni bármit. Inkább arról van szó, hogy a nagynénémmel folytatott éjszakai beszélgetésben megpróbáltam tisztázni, hogy az elsőnek nevezhető emlék vajon emlékkép, fantázia vagy álom-e. A mai napig visszatérnek az álmaimban romos budapesti helyszínek. Engem maga a rekonstrukciós folyamat érdekel, amihez nem kell föltétlen elmenni az eredeti helyszínre vagy nem kell föltétlenül végleges eredményekre jutni a rekonstrukcióban. A helyszínt és a képsort egyszerűen nem tudom elfelejteni. Egészen biztosan nem álom. Nagyon valószínű, hogy ez a képsor, életem első rögzített emléksora. Egy bombázás képsora. Gyerekkoromban hetente olykor többször elmentem a félig lebombázott, félig sértetlenül maradt ház ház előtt, ahol átéltük az ostromot, mert az egyik unokatestvérem ott lakott a közelben, a Damjanich utcában. Aztán van itt a szobám falán egy térkép Budapestről, a székesfővárosról, születésem évében készült, s ezen tárgyszerűen mindent megtalálok, amely az egykori városhoz tartozott. A Google Mapsen is bármi megnézhető, a világ besétálhatóvá változott. Azt mondhatja az ember, igen, ez a ház volt az. Ma már ugyan nem tudnám elválasztani, hogy hol volt az omlás határa a homlokzaton, de a leomlott házak különösen emlékezetesek. Nemcsak ez a Damjanich utcai ház. 1956-ban is leomlottak házak. Ott maradtak a félbeszelt lakások. Zongora, fotel, félig nyitott ajtó, amin valószínűleg kiszaladtak vagy éppen beszaladtak, hogy az utolsó utáni pillanatban valamit még magukhoz vegyenek. Menedéket kerestek. Lezuhantak, meghaltak, a törmelék betemette őket. Aztán hónapokig, olykor évekig láttunk egy keresztmetszetet egy lakásról. Nem bámulták, ettől a botrányos látványtól inkább elfordultak az emberek. A Damjanich utcában az első emeleten semmi nem volt többé látható, ott gyűlt össze a törmelék, a második, a harmadik emelet keresztmetszete maradt látható, úgymond a ház bendője, de a leszakadt padlás és tető miatt a felső emeletek megint csak megsemmisültek. Ebben az emlékezési munkában éppen az volt az érdekes, hogy mi rekonstruálható és mi nem rekonstruálható a múltból, és mi marad meg ismeretlen forrású töredéknek vagy törmeléknek. Amihez a város topográfiája nagyon szorosan hozzátartozik. A városi ember fejében él a topográfia. Szükség esetén lehívja. Akkor vált kollektív élménnyé ez a képességünk, amikor 1956 októberében lőttek az utcán. Azt kellett megkérdeznem magamtól, hogy jó, ha itt lőnek, akkor miként tudom megkerülni a tűzpárbajt, aminek egyhamar nem lesz vége. Amikor el kell jutni az egyik helyről a másikra, akkor a városi ember fejében automatikusan megjelennek a lehetséges egérutak. A tétovázó embercsoportok majd mindig egyszerre cselekedtek, egyszerre indultak el ugyanabban az irányban. A pillanatban ez volt a kollektív vízió. Nem kellett magyarázni, hogy miért merre menjünk...
