FACEBOOKSzerző: L. RITÓK NÓRA2026.08.11.
Ígértem, hogy megmutatom Dabi-Farkas Rita megnyitószövegét, ami a székesfehérvári kiállításmegnyitómon hangzott el...
Íme:
2026.08.06.
Dabi-Farkas Rita
Köztes tér
Áthaladás. Külön figyelem, direkt időtöltés nélkül túljutni valahová. Talán sietve, hogy minél hamarabb vége legyen, hiszen nem jelentős. Talán időpocsékolás.
Továbbjutni valahová, ahol fontosabb dolgok történnek. Az élet fő színtereire: a szobába, a konyhába, a tanterembe, az irodába, az orvosi rendelőbe, az ülésterembe. Ahol tenni kell valamit eltervezve, céllal, valami olyat, aminek kiemelt fontosságot tulajdonítunk. Valami olyat, amit elvárnak tőlünk, vagy talán mi magunktól. Aminek meg kell lennie, mert anélkül nem élet az élet, anélkül nem vagyunk a helyünkön.
Ezek a dramaturgiailag célhelyek fontosabbnak mondhatók, mint a köztes terek.
Ezeknek a helyeknek kiemelt státuszuk van.
„Ne itt a folyosón, a váróteremben, a buszmegállóban vagy az utcán állva beszéljük ezt meg…„ Hiszen ez csak egy köztes tér.
De talán nem fontos-e az eljutás, a várakozás? Alantas dolog-e egy folyamatban, változásban vagy várakozásban lenni? Kevesebbek-e ezek a terek vagy ezek az állapotok?
Nincsenek-e olyan személyiségjegyek, cselekedetek, állapotok, rövid vagy akár évekig tartó szituációk, amelyek köztes terekként értelmezhetőek?
Köztes tér-e az alázat? Az engedelmesség? A másokért való élet? A másokért vagy magunkért való küzdelem?
Köztes tér-e a hajléktalanság, a munkanélküliség, a magány? Az egyensúlyból való kibillenés? A pszichés zavarok, a depresszió?
A „valahova tartoztam, valahol éltem, valaki voltam. És most talán senki sem vagyok…”
Köztes tér-e kisebbséghez tartozni? Üldözöttnek lenni? Kirekesztettnek lenni? Másnak lenni? Árvának lenni?
Köztes tér-e a kilátástalanság? A passzív vagy aktív várakozás, hogy talán jobb lesz, talán változik valami ...
Köztes tér-e a csend…?
Van-e csend…? Vagy illúzió az elcsendesülés és a megnyugvás is? Az „ éppen sehol nem vagyunk”, az „éppen semmit nem hallunk”, „semmire nem koncentrálunk állapota”...
Talán a köztes tér lehet a befelé vezető út kapuja.
Úgy, mint a fájdalom, a csalódás, a betegség.
Ha kapu, kinyílik-e mindig és mindenkinek a befelé haladás és az önismeret felé? A gyógyulás, az öngyógyítás felé? Elkezdődik-e minden törés esetében az arannyal való javítás? Ami elromlott, ami beteg lett, azt a legnemesebb anyaggal javítjuk, gyógyítjuk-e?
Kiemeljük-e a javítás helyét, hogy a betegség, a hiba, a törés láthatóvá váljon, és evvel a gyógyulás is?
A gyógyulás köztes tér...?
Mindenki fel tudja ismerni, meg tudja élni az összeomlás megújító erejét?
...VALÓSZÍNŰLEG NEM.
Kertkapuk, omladozni látszó falak, lyukas kerítések, megfagytak az időben, mintha sohasem lett volna gyermekkoruk, mintha sohasem lettek volna újak…
Megfagytak térben, mintha sose lehetne bejutás, elmozdulás. Talán generációk óta megrekedtek.
Ködszínek, dióbarnák, hamuszürkék, homokszínek, ezüstszürkék, égetett umbrák, grafitok, drappok, sárfeketék, agyagszínek, higanyszürkék, bronzok, seszínűek, ébenek, ólomszürkék.
És borostyánok, futónövények, mindent beborító zöld, ami az ember alkotta tárgyakat újra a természet részévé teszi.
Átalakulás? Megújulás?
Gyorsan - gyorsan. Futó, így beborít, elfed, nem vár.
Nincs idő.
Időnk alig van. Mert múlik. Elmúlik.
Azt hiszem, minden változáshoz előzmény kell, egy csíra, egy minta vagy a gyakorlás attitűdje...Mert mi mindnyájan gyakorlunk. Gyakorlunk élni, jól csinálni. Próbálkozunk boldogulni... van, amiben jobban megy, és van, amiben mintha sosem sikerülne...
Mércénktől, mintáinktól, önbizalmunktól, belső erőnktől függ...
Hiszem, hogy a belső erő is fejleszthető, tanulható, bár sok elveszett életet láttam én is, aminek nem úgy kellett volna végződnie...
De a szitakötők, lepkék, madárkák ott vannak. Élnek, mozdulnak, életteret keresnek, a dramaturgiailag legfontosabb tereket. A fő tereket, amelyek a termékenység terei, a táplálás terei, a jövő terei – a kompozícióban sokszor középre helyezve vagy világosabb háttér előtt, hogy a fényesség kiemelje. A fény az élet elmaradhatatlan kísérője.
L Ritók Nóra példa és erő. Fókusz és mágnes. Fényfestő és reményt rajzoló.
Nyilván senki nem számolja hány életnek adhatott már világos hátteret, hogy a körvonalak és a karakter jobban látszódjon. Azért, hogy észrevegyék. Azért, hogy jövőképet kapjon gyermek és felnőtt. Azért, hogy a társadalmunk jobb státuszban legyen.
A szegénység nem lehet program. A láthatatlanság, a generációs elmaradás nem lehet ugródeszka. A tudatlanság nem adhat jövőt. Az agresszió nem adhat szeretetet. A gyermek nem maradhat a jövő reménye nélkül.
Akárhová is született…, NEM MARADHAT KÖZTES TÉRBEN.
Nóra mintaadó és mozgatórugó. Gyakorlásra inspiráló személy. Gondolkodó és cselekvő. Beszélő és követhető/ követendő…
Megható az ereje.
Akkor is, amikor önmaga beteg. Mert kiáll és megosztja a történetét, hogy emeljen másokat. Mert elesettségünkben is megtalálhatjuk a bennünk lévő pluszt. Mert a betegség lehet vég, de ugyanannyira lehet új kezdet. Nóra tud arannyal javítani.
Az aranyozott törésvonalak látszódnak Toldon, az Igazgyöngyös gyerekrajzokon és gyógyuló női testen. A gyógyulásnak belső és külső nyomai vannak. A legszebb nyomok. Az újjászületés nyomai. A jövő előképei.
És akkor jönnek az aranyló sárgák. Az indiai sárga, a napsárga, a kadmium, a sáfrány, a citromsárga, a mézszín és talán az arany is.
A tavasz, a nyár reményei és kibontakozása. A szirmaikkal színt hozó virágok, az oly sok nőt meggyógyító, tisztító, görcsoldó cickafark. A mindig a fény felé, az életadó felé forduló napraforgó. És talán a lóhere, a szerencsehozó. A hitek, a kapaszkodók, az anyagi lét fölé emelők.
Az idei április sok mindenre reményt adott, arra is, hogy Nóra és az Igazgyöngy Alapítvány a köztes térből, a megnevezett, meghatározott, státuszban lévő térbe kerüljön. Hogy mindaz, ami országos szinten mintaértékű több évtizedes munka és gyakorlás eredménye, és EREDMÉNYES, az végre a megérdemelt helyére akár országos alkalmazásba kerülhet. Mert ennyi munka és eredmény nem lehet mellőzött terekben. Ha valaminek, akkor ennek a 26 évnyi munkának a legfőbb piedesztálon a helye a kitartás, a küzdelem, az intelligencia, a társadalmi felelősségvállalás és a hit eredményeként.
A függőleges, a vízszintes, a centrális, a rendezett, a burjánzó, az átlós… a komponálás a teremtés elemei és játékai. Feszültségeket hoz létre, a figyelmet vezeti, a koncentrációt meghosszabbítja, a befogadást segíti. A művészet és az alkotás a világ misztériumainak egyike, amelyre szüksége van a léleknek. A kompozíció az ember tudatalatti belsőjéhez is szól. A teremtő kéz és a vizuális elemek dramaturgiája a lapokon kommunikál velünk.
Nóra megfogja az ember kezét és megszorítja, ha mellette állsz. Vagy beléd karol. Visz magával. Nóra áramlatnak született. Magával ragad sokakat a helyes irányba. Sodor, mert ereje van. És megtart, mert ereje van.
Végül ott vannak a bögrék, a csészék, a kanták, a vödrök, a gémeskutak és a zuhatag. A kék színek éltető, megújító, szomjoltó hatalma. Mert az áramlásban megtörténik a felfrissülés is. Az intelligencia, a haladó gondolkozás, a problémák feltárása és módszerek kidolgozása azok megoldására, a hibák felismerése, a javítási szándék, a társadalmi szolidaritás, az alkotó és gondolkodó ember inspirálója.
A kék bolygón élünk, az élet bolygóján - ha sokszor csak keservekkel találkozunk is, és az életünk forgatókönyve romlással, nehézségekkel, kilátástalansággal van is átitatva -, de hiszem, hogy mindnyájan a gyógyulást, összetartozást keresve, egymásba karolva, egymás mellett futunk a cél felé, senkit sem elhagyva közben, és arany őrszemeink folyamatos irányjelzéseivel próbáljuk a megfelelő irányt tartani.
Nóra, a mi egyik arany őrszemünk.
A kiállítást ezennel megnyitom!
