Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.10.20.
Az a rövid kis könyv, ami a kiváló történésznek, Szűcs Jenőnek köszönhető, s ami a Vázlat Európa három történeti régiójáról címet viseli, ma, több mint négy évtizeddel megírását követően is épp olyan pontos, épp olyan megvilágosító erejű és épp olyan aktuális, mint elkészültekor.
Szűcs Jenő beszélt a nyugati állami és társadalmi létről és a keleti „államosított” társadalomról. Meg arról, hogy míg a nyugati modell a jobbágyság megszűnésén alapul, addig a keleti a jobbágyság prolongálásán. A könyvben az uralmi szellem és a jobbágyi alázat reprodukciójából és a „félelem mechanizmusából” következő és máig érvényes társadalom- és mentalitástörténeti összefüggésekre világított rá.
Ha valaki nem ismeri ezt a munkát, s éppen nincs kéznél, hogy elolvassa, akkor nézze meg a mai nap egyik hírét, amely arról számol be, hogy a vasárnapi lengyelországi választásokat követően, vagyis akkor, amikor már a hülye számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a PiS nem szerzett elég mandátumot ahhoz, hogy kormányt alakíthasson, vagyis amikor kiderült, hogy végső soron és a lényeget tekintve vesztett, nos, abban a pillanatban megszólalt a lengyel állami tévé egyik prominens műsorvezetője, és elmondta, hogy „durvább propagandát műveltünk, mint a kommunizmus alatt.” Korábban a hatalom megrendelésére, éppen úgy, mint a mostani Magyarországon, „odaföntről” kiadott és elvárt ukáz írta elő, hogy a tévé minden lehetséges eszközzel népszerűsítse a hatalmon lévő PiS programját, s minden lehetséges aljas és tisztességtelen eszközzel járassa le az ellenzéket.
A hirtelen megvilágosodott és megnyílt vezető tévés a vereség utáni tizenötödik másodpercben roppant hősiességgel és sosem tapasztalt nyíltsággal már arról beszélt, hogy „az egész nemzetet megaláztuk a hónapok óta árasztott propagandával.” És ugyanezt tette egy másik riporter egy ugyancsak a hatalom befolyása alatt álló másik televízióban, mihelyst az ellenzék győzelme nyilvánvalóvá vált: oroszlános bátorsággal belefojtotta a szót a PiS képviselőjébe, s megadta a szót egy ellenzéki politikusnak, akiről addig nem is lehetett tudni, hogy ő is ott van a stúdióban.
Ha nyert volna a PiS, s újra kormányképes lenne, az első televíziós nagy és őszinte vallomása aligha hangzott volna el, s ma is épp olyan zavartalanul manipulálna, ahogy még a kommunizmusban sem tették, s a másik riporter esetében továbbra sem derült volna ki, hogy ül a stúdióban egy ellenzéki, ám a kormánypárti még mindig beszélne és csak beszélne.
Ezek a történetek árulják el a legtöbbet Európa általunk lakott eme régiójáról: a földig hajoló „szolgaemberről”, hogy ugyanis az emberi méltóság és önbecsülés emitt nem a politikai viszonyok konstitutív eleme, hanem annak kitettje, alávetettje és eszköze csupán. Emitt az egymás mellé rendeltség dinamikus és horizontális struktúrájával szemben a hűbéri függés és függőség vertikális mozdulatlansága köszön vissza, s az, hogy Európa ezen térfelén a parlagiasan alpári hatalmi réteg és a szolgálatukba szegődött még alpáribb cselédhad, így a fent emlegetett úgynevezett újságírók, tévések, riporterek, szócsövek és kézből etetett visszhangok képesek azt hinni, hogy az állam corpus politicumában ők képviselik az országot, az ország „szabadságát”, véleményét és elképzelését, múltról és jövőről egyaránt. Miközben, a minimális önbecsülés hiányában, bennük is mozdíthatatlanul és megrendíthetetlenül egyszerre van jelen az uralmi szellem és a jobbágyi alázat, az értelem mechanizmusát minden egyes esetben felülíró félelem és rettegés folytonos érzülete.
Ez az egész azonos azzal, amit Bibó István „eltorzult magyar alkatnak” és „zsákutcás magyar történelemnek” nevezett.
Voltaképpen egyetlen jó van ebben az egészben, feltéve, ha az ember némi humorérzékkel rendelkezik: az, hogy néhány évtizedes létezés után pontosan tudhatók az elkövetkezendők. Gogol A revizor című darabjának legvégén azon röhög az ember, hogy a függöny leereszkedése ellenére tévedhetetlenül sejthető a folytatás.
Hát pont így röhögök előre magam is: milyen szép lesz, amikor ugyanilyen vagy hasonló kényszerszövegek fognak előbugyogni a ma még nagyon magabiztos önmegalázók szájából: vallomások, időtlen idők óta keringő, s mások által levetett konfessziók, nagy ön- és kollektív leleplezések, vitézlő, férfias, halálmegvető nyilatkozatok, a „belülről bomlasztottam”, vagy a „még mindig jobb, hogy én voltam ott és nem az a másik”, vagy a „tévedéshez mindenkinek joga van, de a felismeréshez és a morális változáshoz is” megannyi gyomorforgató és pocsék közhelyduma. Az ember ilyenkor jókat röhög, kiröhögi a most még magabiztosakat, a most még önmagukat örök győztesnek imaginálókat, aztán a vígalom bevégződik, the show must go on, jönnek az új riporterek, új tévések, új műsorvezetők, új műsorok és új undokok.
A legtöbbjük a régiekből verbúválódva. Azok a kevesek, akik pedig nem szolgáltak akkor, azok most sem fognak.
Mint az egyházak, egyfelől. És mint Iványi Gábor és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, másfelől.
És mindig ugyanazok fent és mindig ugyanazok lent.
És megint elölről.
Körmagyar. (Special thanks to Kornis Mihály)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.