KLUBRÁDIÓSzerző: KÁRPÁTI JÁNOS2022.04.27.
A Bécsben élő magyar származású újságíró 92 évesen is Kelet-Európa egyik legjobb ismerője. A francia, a szlovén és a magyar választásokkal kapcsolatban is aggodalmaskodó írás jelent az EUObsreven, ami arról szól, hogy már nem demokratikus pártok versengését jelentik a választások, hanem a tét, hogy egyáltalán megmaradhassanak-e ezek a demokratikus keretek. A társadalmaknak már nincs ellenállóképessége, míg a jobboldali pártok szerint ők maguk is hasznot húzhatnak a szélsőségesek felemelkedéséből. Nemzetközi hírszemle.
A bécsi Der Standard a 92 éves Lendvai Pálról ír, aki kedden este átvehette a Concordia sajtóklub életműdíját. A lap élő legendának nevezi Lendvait, aki Magyarországon született, a kommunizmus elől Ausztriába menekült, onnan tudósította a Financial Timest, írt a Die Pressének, világpolitikai kommentátor volt az ORF köztévében, intendánsként működött az osztrák rádió nemzetközi adásánál, évtizedeken át szerkesztette az Európai Körképet, és még ma is készíti az Európastúdiót.
A méltatás szerint Ausztriában senki nem tudja nála lényeglátóbban értelmezni Kelet-Európát. A Der Standard cikke kitér arra is, hogy Lendvai már évekkel ezelőtt Európa lerombolójának nevezte Vlagyimir Putyint. Maga a kitüntetett a franciaországi és a szlovéniai választások kimeneteléből azt a következtetést vonta le, hogy a populisták fái nem nőnek az égig. A méltató szavakat öniróniával fogadta: szerinte az újságírót, aki többnyire kétes egzisztencia, gyakran félbeszakadt tanulmányokkal, de mindenképpen a köznyugalom megzavarója, ha átlépi az ötvenet, publicistának nevezik, hatvan fölött legenda lesz belőle, és ha még hetven fölött is él, akkor élő legenda.
Az EUObserver című brüsszeli uniós hírportál egyik cikkének címe szerint, ha így folytatjuk, nem fogjuk tudni megállítani a szélsőjobboldalt. Michael Meyer-Resende, a Democracy Reporting International elnevezésű, pártoktól független berlini NGO ügyvezető igazgatója szerint most ugyan nagy a megkönnyebbülés Emmanuel Macron francia elnök újraválasztása, és a szlovéniai parlamenti választás kimenetele nyomán az valóban üdvözlendő, hogy a demokratikus erők megnyerték ezeket a választásokat, ám az nincs igazán rendjén, hogy ez a két esemény a demokráciáról szóló referendumnak bizonyult. A demokráciának nem így kellene működnie, hanem úgy, hogy a demokratikus kereteket elfogadó erők versengenek egymással a szavazók bizalmáért, és nem az a tétje a választásnak, hogy egyáltalán megmaradhassanak-e ezek a demokratikus keretek.
„Immár egy évtizede vagyunk a szemtanúi annak, hogy a szélsőség, többnyire a szélsőjobb, növekszik, vagy legalábbis beássa magát, és a választásokat demokrácia-népszavazássá torzítja. Egyelőre senki nem találta meg erre a hatásos ellenszert” - írja Meyer-Resende. Ki a hibás? - teszi fel a kérdést. A baloldal - állapítja meg - a neoliberalizmust vádolja, de a helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen a szélsőjobbra szavazók között sokkal többen vannak, mint amekkora a gazdasági vesztesek tábora. A jobboldal - mármint a mérsékeltebb jobboldal - ugyanakkor a liberális eliteket hibáztatja, de ez is túl egyszerű magyarázat, hiszen volt annak oka, hogy Le Pen gazdasági értelemben balra vitte el pártját.
A szerző szerint ezeknek a szélsőséges pártoknak az egyes országokban különböző a motivációjuk, és az egyszerűen populistának minősítéssel nem sokra megyünk. Számos populizmusdefiníció elmossa a különbséget a jobboldal és a szélsőjobboldal között, amikor egyes liberálisok általános értelemben véve a jobboldal ellen kelnek ki magukból. Ez a fogalmi tisztázatlanság tetten érhető az úgynevezett illiberális demokráciáról szóló szakirodalom egy részében is.
Michael Meyer-Resende megállapítja: az az állítás, hogy egyetlen párt képviseli a népet, szélsőséges, demokráciaellenes álláspontot tükröz. Elveti a pluralizmust, és azt sugallja, hogy egyes szavazók relevánsabbak, mint mások. Erre példaként hozza fel Orbán Viktornak a 2002-es választások első fordulója után tett, elhíresült kijelentését, miszerint „a haza nem lehet ellenzékben”. A cikkben a különböző politikai felfogások elemzése során még egy esetben előkerül a magyar szál, abban az értelemben, hogy az Európai Néppárt nagyon hosszú ideig hezitált, vajon kizárja-e sorai közül a Fideszt, amelynek a szavazatai jól jöttek neki az Európai Parlamenben. A szerző ezt annak a jelenségnek a példájaként értelmezi, hogy egyes esetekben jobboldali pártok úgy gondolják, ők maguk is hasznot húzhatnak a szélsőségesek felemelkedéséből, holott ők maguk valójában nem is szélsőségesek.
A német szerző sajnálattal állapítja meg, hogy gyakran a bíróságokra marad annak a határvonalnak a meghúzása, amely világos különbséget tesz a szélsőséges és a demokratikus erők között. Itt ismét él magyar - és lengyel - példával: utal arra, hogy több jogállamisági kérdésben az Európai Bíróság volt kénytelen állást foglalni. Meyer-Resende azonban nem tartja jó megoldásnak azt, hogy néhány bíró és jogi szakértő döntsön a szélsőségesség megfegyelmezésének az ügyében. Szerinte ehhez szükség lenne a politikusok, elemzők, tudósok, újságírók kritikus tömegére. Társadalmunkban azonban nincs meg a kellő ellenállóképesség a politikai szélsőségességgel szemben, nem nevezzük nevén a problémát. Ha ezen nem változtatunk, nem fogjuk tudni megakadályozni az extrémitások térnyerését - zárul az EUObserver cikke.
ITT HALLGATHATÓ MEG, ITT OLVASHATÓ
