Szerző: Rezeda
2024.07.28.
Arról mégpedig, hogy mi történt a hazájával. Illetve, hogy hová jutottak a magyarok. Mert az is szinte teljes bizonyossággal állítható, ha húsz évvel ezelőtt láttak volna a magyarok (mimagyarok) egy ilyen megnyitót, mint amilyen ez is volt, nem az lett volna a reakciójuk, mint így, s mint ami most. Ebből pedig az fakad, hogy az elmúlt évtizedekben, de leginkább a legutóbbi tizenöt évben valami történt. Valami megfertőzte a lelkeket. Mert azt is meg kell állapítanunk nagy szomorún, hogy itt nem esztétikai, hanem ontológiai különbségek és viták vannak, vagy nevezhetnénk világnézetnek is, csak az olyan snassz.
Illetve nem is helyes egészen, hiszen világlátásnak, kiforrott éthosznak nem igazán nevezhető a gyűlölet, ami pedig sajnálatosan mozgatja azokat, akik most – fogalmazzunk megengedően – elégedetlenségüket fejezik ki azzal szemben, amit az olimpiai megnyitón kénytelenek voltak látni, és sajnálatos módon egyáltalán nem értették meg. Ezt kell megállapítanunk, hiszen kitetszik, olyan világgal szembesültek a négy óra alatt, amilyen amúgy a világ tetemes részén elfogadott és bevett, a mimagyarok azonban a fokhagymaszagú szuterénjukból úgy tekintenek rá, mintha az ellenségük volna, holott épp csatlakozni hívogatja őket.
Dermesztő nekik. A megnyitó a maga módján (ha olykor giccsesen is) azon túl, hogy bemutatta az országot és a várost, amely helyet ad a játékoknak, emellett a szabadságról szólt. Az országéról, a közösségéről és az egyénéről mindenféle, még szexuális téren is. Megtudtuk, amivel eddig is tisztában voltunk, hogy arrafelé értéknek tekintik a sokszínűséget, mindenkit engednek élni és szeretni úgy, ahogyan ő jónak látja, s akkor is, ha az eltér a konvencióktól. Legalábbis attól, amit a magukat keresztény kultúrkörben nevelkedők magukénak, és sajnálatosan egyedül üdvözítőnek tartanak, mert semmit nem tudnak a világról.
Legalábbis arról, ami a szűkös horizontjukon túl van...
.webp)
