2017. május 1., hétfő

KAMPEC DOLORES XLVIII. - TÁNCKÖSZÖNTSE

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
2017.05.01.


Amikor Béla azt hitte, hogy a tél fagyos barlangjával minden lázárját, minden félelmét és az összes nyomorúságát odahagyta, két havazás, három szélvihar és nyolc reszketés után máris ott állott előtte hatalmasan a május, és annak is az első napja, amely különös dátum megint csupán arra volt jó, hogy alábukjon a rég elmúlt idő szürke masszájába, csak azért, hogy soha ne lehessen gondtalan rigóélete.

Így volt ez most már ezekkel a jeles napokkal, amelyek ott tolakodtak egymás hegyén-hátán, közöttük apró szünetekkel, amely óramasszák arra valók voltak, hogy közelről tanulmányozza az élet ostoba és hiábavaló voltát, és nem azért, mert visszavonhatatlanul megöregedett, hanem, mert a világ állt tótágast, amiben minden dolgok puffanva zuhantak le az anyaföldre, jelezve még azért a mindenható gravitáció hatalmát, amelyet valahogyan nem tudtak eddig ellopni.

Így mélázott Béla, amikor a kocsma előtt elporoszkált egy reszketeg járgány, tetején a hangszóró majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz máma májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely két ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett helyeznek majd el, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást.

Béla rájött, hogy ma van az a nap, amikor a megalázottak és megnyomorítottak a munka ürügyén valami álomvilágba ringatózhatnak el, átihatják magukat a túlpartra, hogy feledhessék, ez a munka az, amiből nem tudnak megélni ma sem, vagy nincs is. És ez a nap az, amikor a politikások aláereszkednek népükhöz okoskodva beszélgetni velük és mosolyogva, amikor pedig sírni volna jó, valamint az, hogy a nagyokosok két gonosz szeme közé köpni lehessen emberesen...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.