VAN-E SZABADULÁS A SZEGÉNYSÉGCSAPDÁBÓL?

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: MAROSÁN GYÖRGY
2019.02.15.

„Sors bona, nihil aliud”– Jó szerencse, semmi más (Zrínyi Miklós). A jelszó sokak számára reményt kínáló csodagyógyszernek tűnt. Ám, mint a legtöbb csodagyógyszer, vagy nem mindenkire hat, vagy mellékhatásai nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga a betegség. Ez az oka, hogy sokak, amikor végre rájuk mosolyog a szerencse, nem tudnak vele mit kezdeni. Azok pedig, akik leginkább rászorulnak, többnyire ott keresik a szerencséjüket, ahol csak ráfizetni lehet. A Green Travel utazási iroda olcsó útjairól csak a vak nem látta: a tulajdonosok nem akarták lebonyolítani az utazásokat, csak a pénzt kívánták beszedni. Bróker Marcsikának voltak ugyan gazdag ügyfelei is, de áldozatainak jó része az alsó középosztályból toborzódott. A szegények folyamatosan „tejelnek” az államnak – 16‑féle sorsjegy vásárlásával –, és 100 milliárddal a kaszinótulajdonosoknak is. Miért mindig éppen a legszegényebbek „szívják meg”?

A hiszékenység, a felelőtlenség és a meggondolatlanság – politikailag korrekt – magyarázata: a pénzügyi ismeretek alacsony szintje, a szabályozás kiskapui és az ellenőrzés lazasága. Gyakori azonban a szegények jellemére utaló – egyáltalán nem politikailag korrekt – tényezők felemlegetése. Emlékezzünk Lázár János kijelentésére: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. A lecsúszottak akaraterejének gyengeségére utalni szinte sugallja: amit kaptak, megérdemelték. Az elmúlt évtizedekben ugyanis, akár válság volt, akár prosperitás, a szegények mindig rosszul jártak. Mintha valami ellenállhatatlan erő sodorná őket a kockázatkeresés felé, majd a szükségszerűen bekövetkező bukás után végleg rájuk zárul az adósságcsapda.

Pedig a XX. század második fele – a várakozásokkal szemben – általános felemelkedést hozott. A fogyasztás bővült, az egyenlőtlenség csökkent, a társadalmi mobilitás felgyorsult. Az amerikai álom – légy az, amit magadnak megálmodtál – kevesek reményéből bárki számára elérhető életmodellé vált. A 1970‑es évek közepétől azonban a „moderálódott” kapitalizmus működésében – észrevehetetlenül – egy negatív fordulat zajlott le. A középosztály jövedelmének a termelékenység emelkedésével összekapcsolódó folyamatos növekedése megtorpant. A vagyoni és jövedelmi olló fokozatosan újra szélesre nyílt, és a jövedelmi különbségek sokkoló mértékűvé szélesültek. A XXI. századba átlépve pedig mintha a XX. század elejére érkeztünk volna vissza.

Az egyenlőtlenség negatív hatásait egyre több területen mutatták ki: a szegénység megrövidíti az életet, rontja a munkához jutás lehetőségét, kiszolgáltatottá teszi az alacsony státuszúakat, növeli a depressziót és az addiktív viselkedés veszélyeit. A perifériára sodródottak gyakrabban kerülnek össze­tűzésbe a törvénnyel és keverednek erőszakos cselekményekbe. Van azonban az egyenlőtlenség növekedésének egy nehezen észrevehető, mégis súlyos következményekkel járó hatása: az egyén viselkedését – anélkül, hogy ennek tudatában volna – eltolja a kockázatkereső viselkedés irányába. (Payne, K. et al.: Economic inequality increases risk-taking. PNAS, 2017.) Azt régóta tudjuk, hogy a bizonytalanság és veszélyérzet felerősíti a kockázatkereső viselkedést. Ha bőséges az élelem, az állatok a táplálékkeresés során nem kockáztatnak. Ha viszont a táplálékhoz jutás megnehezül, az éhség perspektívája felerősíti a kockázatvállalási hajlandóságot. Az ember viselkedésében – mivel, legalábbis részben, mi is „állatból” vagyunk – ez sok területen megnyilvánul. A szerencsejátékosok a veszteség után inkább hajlamosak kockáztatni, a vesztes pozícióban levő csapatok ösztönszerűen kockáztatnak, például a jégkorongban a kapus helyett újabb mezőnyjátékost hívnak be. Mindkettő többnyire további veszteséget eredményez...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM LXIII. ÉVFOLYAM, 7. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM LXIII. ÉVFOLYAM, 7. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)