Szerző: MI
2020.09.02.
Ami biztos, az a bizonytalanság – talán ezzel a jelszóval kellett volna indítani a 2020/2021-es tanévet. Ja, és a félelem. És itt nem csak a Covid-19 hatásáról van szó, de arról is, hogy valaki nyilatkozni merjen a tapasztalatairól, legyen az felnőtt, vagy bármily megdöbbentő – gyerek. Ebben a nem lát, nem hall, nem beszél országban bizony már a gyerek is névtelenséget kér, ha az iskolájáról beszél. Kitől tanulhatták?
Az én legfiatalabb riportalanyomat – hívjuk Lucának, hisz azt kérte, a neve ne jelenjen meg – nem nagyon rengette meg az iskolakezdés. Jó volt az első nap – mondja a most már hetedikes nagylány, aki emiatt már nyáron se mászókázott, hisz' hogyan is nézne az ki –, majd hozzáteszi, csak osztályfőnöki órák voltak, a rajzon meg csupán beszélgettek. Hatkor kelt, de nem bánja, mert jó újra találkozni az osztálytársaival, akiket legalább fél éve nem látott, (mert, hát a videó hívás mégsem volt ugyanaz.). Volt is egy két érdekes dolog, amivel szembesült, például, hogy minden fiú hangja olyan „furi” lett, meg egy lány, akinek tavaly még rövid haja volt, most már hosszút hord. Meg, hogy mindenki nőtt valamennyit, de egymáshoz képest ugyanakkorák maradtak. Megkapták a könyveket is, és azoknak „olyan jó, új könyv szaguk van”.
Ami más volt, mint eddig, hogy fertőtlenítő kendőt kellett vinni magukkal, reggel és délben is le kellett vele törölniük a padokat. Meg amikor átmentek a rajzterembe, ott is. Az szintén újdonságnak számít, hogy be kell vinniük a saját evőeszköz-készletüket. Azt nagyon sajnálja, hogy nem volt évnyitó, de így is látta az elsősöket, akik nagyon kicsik és nagyon aranyosak. Pedig sokért nem adta volna, hogy lássa, amint az náluk mindig is szokás volt, évnyitón konfettivel szórják meg őket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.