Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ, KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ
2021.08.07.
Lengyel László (L.L.): „Bizony, Rieux, nagyon kimerítő pestisesnek lenni. De még kimerítőbb, ha el akarjuk kerülni. Ezért van az, hogy mindenkin kiütközik a fáradtság, hiszen mindenki úgy érzi már, hogy kicsit magában hordja a pestist. És ezért van az is, hogy egyesek, akik szabadulni akarnak tőle, olyan szörnyen fáradtak, hogy már csak a halál szabadíthatja meg őket” – írja Camus a Pestisben. Ha jól értelmezem, te évek óta írod és mondod, hogy a világ megromlása nem külső, kívülről jött valami, hanem a romlás belső, és belőlünk származik, a barbárok nem a kapuk előtt állnak, hanem a barbárok mi vagyunk, hogy Állatvanbent, ahogy könyvedben írtad, olyan vadállat, amely ki szeretne, akar, tud belőlünk törni, hogy mindent elpusztítson. Sőt, nem barbárok vagy vadállatok hordája, kisebb s nagyobb közösségek hordozzák a világ megrontásának, szétzúzásának veszélyét, hanem minden egyes emberben ott rejtőzik a barbár, a vadállat, magunkat kell visszatartanunk, nemcsak másokat. A világjárvány vagy az általánossá váló környezeti katasztrófa felerősítette benned ezt a katasztrófa-tudatot, rémlátást, vagy ma másként látod, mint korábban?
Krasznahorkai László (K.L.): Bennem nem erősítette fel, annyi is éppen elég lesz, amennyi megvolt, azt már be tudom osztani a hátralévő napokra, de ami sokkal nagyobb baj, hogy másokban sem megerősödni nem látom, hogy bármiféle katasztrófa-tudat meglegyintette volna őket, sőt, még azt sem, hogy volna bármilyen tudatuk arról, miféle világban élnek. Eddig se volt, csak hogy most más a helyzet. Most már lehetne. Hogy a világ globális értelemben már együtt mozdul, azaz hogy már a lepkeszárnyú lokális is végigfut a Föld rémisztően bonyolult idegpályáján, s bármikor okozhat bárkire nézve bármiféle intenzitású veszélyt, már nem kérdés, nem vonható kétségbe. De az ember túl kicsinek érzi magát, egy globális katasztrófát pedig túl nagynak, a kettő szerinte összemérhetetlen, a legjobb hát, ha nincs tudomásunk róla, mi folyik itt. Megijedünk, ha történik a közelünkben, főleg ha velünk, valami szerencsétlenség, egy rövid ideig mintha meg is rezzenne bennünk ilyenkor, hogy ez túlmutat rajtunk, rövid ideig mintha meg is nyílna közvetlenül előttünk egy korábban fel sem tételezett mélységű s nem ránk méretezett szakadék, de aztán az egészet a “normális” élethez való kétségbeesett visszatérésünk hirtelen be is temeti: mi aztán nem láttunk semmit, miért te láttál valamit, Mariskám drága?!, nahát! – mert erre képtelenek vagyunk, állandóan rettegni, hogy jön és elpusztít minket, így élni nem vagyunk képesek, ami tökéletesen érthető, csak az nem, hogy a szakadék látványa miért nem hoz működésbe bennünk ösztönöket, hogy tegyünk valamit, hogy készüljünk fel, hogy akadályozzuk meg, amit lehet. Mert az lehetetlen, hogy a drága Mariskának az ura tudná, hogy nincs is esélyünk, nem tudja, és nem is akarja tudni, sőt, ostoba gőgjében még büszke is rá, hogy nem. Pedig csak arra van esélyünk, hogy higgyünk az esélyben, ehhez megvan a szükséges ösztön bennünk. Aztán összegömbölyödve, egymáshoz bújva fagyunk meg, vagy száradunk ki a borzasztó hőségben, miután már nincs értelme senkinek elvágni a nyakát egy korty vízért. Persze ez már csak a kevesek története lesz, hisz előbb még elpusztítja az emberiség nagy részét az USA-Kína-Orosz-tengely...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.