Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.02.07.
Volt már ilyen élményben részem, hogy olyan meghatóan sikerült előadnom a Tengelice meséjét az egyik órámon, hogy a gyerekek elpityeredtek… Ma hasonló volt. A szeretetet jártuk kicsit körbe a bevezetésben, ehhez választottuk a színes kartont, és a példákat, de most a természetből. Megbeszéltük, mit jelent az, hogy elevenszülő, milyen egy ilyen kis újszülött állat, csoportosítottuk azokat, amelyeket ismernek, láttak már a környezetükben, vagy hallottak róla… Sikerült szétválogatni a madaraktól az elevenszülőket, a vadállatoktól a háziállatokat. Meséltem nekik a vakon született kis állatkölykökről, akik először csak az anyukájuk illatát, hangját ismerik, és mikor már látnak, az az igazi öröm nekik, mert láthatják is az anyukájukat. Meséltem arról, milyen szeretettel, féltéssel néznek ezek az anyaállatok a kicsinyeikre… épp úgy, mint az újszülöttekre az anyukájuk… ahogy rájuk is néznek a szüleik. Mert a szemünkkel is ki lehet fejezni, hogy szeretünk valakit. Amikor figyelünk rá, a szemébe nézünk…
Ekkor az egyik kisfiú megszólalt: „Ez olyan szép, hogy én mindjárt sírok…” És könnybe is lábadt a kis szeme.
Annyira fontos, hogy az érzelmi nevelésre is figyeljünk…sokkal jobban. Mesékkel, történetekkel…hogy értsék, mit érezhet a másik, különbségeket tudjanak tenni az érzelmek között, értsék a metakommunikációt. Hogy megtanuljanak figyelni egymásra, egymás érzéseire. És persze magukra is.
A gyerekek nyitottak és fogékonyak mindenre. Rajtunk múlik, milyen utakat, tereket nyitunk meg nekik. De akármilyet, az érzelmi nevelést nem hagyhatjuk ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.