Szerző: Bősz Anett
2016.04.11.
Úgy tűnik, tovább dolgozik az a körfűrész, az egykori vasfüggöny nyomvonalán, amely mintha végérvényesen választaná le Magyarországot Nyugat-Európáról. Aczél Endre, Csapó Gábor, Gyárfás Tamás, és mindenki, aki részt vett Kiss László ügyének kapcsán az áldozathibáztatásban és a történtek elbagatellizálásában, évtizedekkel veti vissza a magyar társadalomfejlődést, a nemi erőszak áldozatait pedig, meglévő lelki és testi sérüléseik mellett, további dilemmáknak és az önvád kínjának is kiteszik. A társadalom szemében éppen a tettesnek kéne megszégyenülnie, az áldozat helyett. Nem erre mennek idehaza a folyamatok.
Kiss László ügyében nagyon fontosnak tartom leszögezni: természetes, hogy a büntetés végrehajtás nevelő hatással kell, bírjon, s nem megtorló szerepet kell betöltenie. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy bűnelkövetőnek meg kell bűnhődnie, rá kell döbbennie, hogy rettenetes dolgot művelt, és arra az elhatározásra is el kell jutnia, hogy nem követ el ilyet többé. Az érem másik oldala viszont, hogy a tettesnek jogában áll újra bizonyítania a társadalom szemében: büntetése letöltése után nem követ el újfent bűncselekményt, és képes a közösség hasznos tagjaként élni.
A Kiss-ügy legnagyobb problémái azonban az áldozathibáztatás, az erőszak kultúrájának nyilvánvalóvá válása és a diszkrimináció. Ha Kiss azt mondta volna, hogy kér fél órát a köztévében - esetleg ''őszintén Kiss Lászlóval'' lehetett volna a címe -, ahol elmondja, mi történt, nem mosakszik, nem hibáztat másokat, nem keres felelősöket, nem konfabulál (mert sajnos ez is történt), hanem vállalja a felelősséget, és kendőzetlenül a nyilvánosság elé tárja a történteket, más helyzet alakult volna ki. Akkor még azt is elmondhatta volna, hogy megbánta – gondolom, ez a bíróságon kötelező gyakorlat, a sajtóban már gesztus. Nem így történt. Sőt!
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.