Szerző: Czecz Fruzsina
2016.04.05.
Hogy lehet, hogy az a pihe-puha, babaillatú, mosolygó tündér másfél-két év múlva kifordul önmagából és vörös fejjel kiabálva veri magát a földhöz? Ha minden szót még nem is tud kiejteni, a „nem” már tökéletesen megy. Ennek örömére naponta ezerszer elismétli. Úgy tűnik, hogy semmi nem felel meg neki, Dulifuli hozzá képest egy szelíd, kedves teremtés. Biztos nem véletlen, hogy „terrible two”-nak hívják ezt a korszakot (magyarul rémes kétévesnek szokták fordítani, találóan).
Mi történt a gyerekemmel? Mikor tér vissza a korábbi, normális életünk? – teszi fel a kérdést sok szülő a dackorszakba csöppenve. Van egy jó hírem. Illetve több is.
Mi történt a gyerekemmel? Mikor tér vissza a korábbi, normális életünk? – teszi fel a kérdést sok szülő a dackorszakba csöppenve. Van egy jó hírem. Illetve több is.
Az első és legfontosabb, hogy elmúlik. Hihetetlenül hangzik, de igaz, van egy halvány kis fény az alagút végén. Három és fél-négyéves korig kell várni.
A másik jó hír, hogy szükség van némi hisztire. A dackorszak megjelenése azt jelzi, hogy a gyerek egy új, nagyon fontos fejlődési szakaszhoz érkezett. Hiszen bizonyos mértékig ki kell próbálni, hogy milyen nemet mondani, milyen valamit egyedül, segítség nélkül csinálni, milyen érvényesíteni a saját akaratát, milyen alakítani, befolyásolni a környezetét. Ráadásul ha valaki nem éli át kisgyermekként az első, illetve kamaszként a második dackorszakot, felnőtt korában pótolja majd. Könnyen lehet, hogy ezt a munkahelyi főnöke vagy a házastársa nem fogja jónéven venni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.