Szerző: TÜNDE
2016.07.06.
„Gyermekeid nem a te gyermekeid; nyílvesszők ők csupán, kiknek röptét nézheted” (ismeretlen szerző)
Rég volt az idő, mikor az értelem felviláglott a fejemben, és emlékeim szerint már kicsi gyerekként is folyton analizáltam valamit. Gyakran elmélkedtem azon, hogyan is lettem, hogyan lehet, hogy érzek, honnan jön ez a sok gondolat, meggyőződés? Például az a szilárd meggyőződésem, hogy a lányok királylányok, egyben anyukák. Ovis koromban csak királylányokat rajzoltam és mindnek volt gyereke. Nagyjából ovis korom óta tudom azt is, hogy anya leszek. (A királylány pozícióról azóta már lemondtam, nem nekem való.)
De a lényeg, hogy milyen anya leszek? Az egy teljesen más történet lett, és nem is látom még a végét, de erről annyira sokat nem is elmélkedtem. Csak láttam magam egy gyengéd érzelmi burokban együtt egy csemetével, és egy bizsergető érzés járt át tetőtől talpig. A részletekbe nem merültem el, hiszen az éppen olyan, mint ahogy megtanulunk járni is és beszélni is tök magunktól. Ez mégsem tudomány.
Mennie kell. A legközelebbi tapasztalatom az anyaságról a családomon belülről fakadt, ahogy láttam magamat, tesómat, anyával, és az ő tesóit, apát, az anyai nagymamámat és persze az apai nagymamámat, a nagypapákat és ezt a bonyolult, állandó mozgásban lévő védőhálót. Eléggé kerek volt még gyerekkoromban a családom, minden létező kapcsolódási pont megvolt benne, igazi ágas-bogas a családfánk is. Ebben a családban alakult ki bennem szépen, lassan egy érzés, amiről én azt gondoltam, talán ez lehet az anyaság. Így indultam hát el ezen az ismeretlen, vadregényes úton…
Na, jó, azért közben kipróbáltam sok mindent, elvégeztem néhány iskolát is, megtanultam hangszeren játszani, sportoltam is, pasiztam is, ami annyit jelentett, hogy apát kerestem a gyerekemnek, meg persze sírig tartó szerelmet is, meg építettem némi karriert apukám unszolására, akinek meg az volt a meggyőződése, hogy az mindenképpen jó, ha önálló vagyok, ne kelljen senkire se szorulnom, és majd utána legyek csak anya, mert az rengeteg lemondással és feladattal jár. (Hogy milyen igaza volt!) Éltem az életemet, kipróbáltam mindent, ami felkínálkozott és belefért az erkölcsi normámba, és amiről azt gondoltam, valahogyan közelebb visz az oly erősen áhított anyaszerephez. Mindig kerestem valami boldogságforrást is, és találtam is. De ezek az örömök múlandók voltak. Egy idő után nem adtak... mit is? Teljességet. Boldogságot igen, de nem teljességet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.