TALÁN MEG KELL VÁRNI, AMÍG ROMMÁ BOMBÁZOTT SENKIFÖLDJÉVÉ VÁLIK AZ ORSZÁG

KOLOZSVÁRI SZALONNA - DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2016.08.10.

...Akihez ténylegesen el kellene jutnia a gondolatoknak, az már régen a ketrec sarkában kuporog. Nem lát, nem hall, nem is igazán érdekli más, mint a most kőkemény valósága. A darabka kenyér a gyereknek, az egy szem lázcsillapító, a hasáb fa. Az érdekli, hogy valahogy vízhez jusson. Egy csomag száraztészta, egy meleg pulóver, egy kiló só. Ennyi az ő világa. Ami ezen túl van, az nem juthat el hozzá. Számára nem jelent semmit a demokrácia. Nem fontos, mert a lejárt számlák, a kilakoltatás fenyegető jelenléte, a közeledő tél halálos hidege köti le minden pillanatát. Nem is hallja, nem is érti, miről beszélünk körülötte. A feje felett.

Ő már régen a szögesdrót túlsó felén van, távol a valóságtól. Ha rést vágunk is a kerítésbe, nem fog kijönni, nem képes kijönni onnan. Fél. Hiába ordítjuk felé a bölcsességeinket, a te felelősséged, a csak rajtad múlik, tegyél magadért – nem működik. Nem működhet. Nem is igaz. Nem csak az ő felelőssége. Nem csak rajta múlik. Nem tud tenni önmagáért. Már nem. Egyedül nem.

Hárítjuk a társadalmi felelősséget, mint egy szemtelen legyet.

Ócska cukrászdai krémesbe ágyazott középosztálybeli magabiztossággal, okostelefonok és laptopok
nyújtotta világlátással bölcselkedünk. Mondjuk a megoldást annak, aki a nem létező szociális és a nagyon is létező világhálóról réges-régen lezuhant.

Várjuk, hogy mozduljon az a tömeg, hiszen iszonyú sokan vannak. Nem értjük a fásult közönynek vélt tehetetlenséget. Ostorozzuk a sorsán javítani képtelent és ostorozzuk egymást, a kerítés túlsó felén. Fotelból kritizált fotelforradalmárok, pókhálós elefántcsont-toronyból aláharsogott bölcsességek, fogjuk meg és vigyétek tettrekészek. Csúszunk, mint a csiga a maga termelte nyálkán és nem vesszük észre: az elöl zabáló száj és a hátul ürítő végbél egy organizmus. Külön nem működik, csak együtt létezik, együtt szenved és pusztulni is csak együtt képes.

A védekezni képtelen lecsúszottak és az értetlen még-megélők között kétségbeesett emberek próbálnak utat nyitni. Adományért kilincselve igyekeznek életben tartani, akit lehet. A pártok és különféle szervezetek egymással csatázva akarnak megragadni egy jó pozíciót, fizető állást, a hatalom egy szilánkját. Feledve azt, akikért ott vannak, egymás kezéből tépik a koncot.

Talán meg kell várni, ameddig rommá bombázott senkiföldjévé válik az ország, ha nem is fizikai bombák tarolják le az életünket. Lehet, hogy csak a kifosztott, sivár valóság mozdít meg mindenkit. Amikor már senki sem marad, aki meg tudott őrizni valamit a múlt kincseiből. Amikor már nem marad vesztenivalója annak, aki most még görcsösen szorongatja a magával hurcolt gagyit. Akkor talán nem az számít, hogy ki hogyan és hová akar eljutni. Egyetlen cél marad és egyetlen út. Nem tudom. Azt tudom, hogy még nagyon sok vesztenivalónk van. El is fogjuk veszteni, mert – bár ugyanazt védenénk – de más sorrendben. Egyenként óvjuk a kincseinket, ezért el is veszítjük őket sorra. Egymást okolva hadakozunk a semmiért.

Közben hamarosan ideér a tél. Neked puha hótakarót, nekem vacogást, neki halált hozva.

ITT OLVASHATÓ