Szerző: Rezeda
2017.01.10.
Nagyon hideg volt, még sötét, amikor Pistike a másik oldalára fordult, a Jézuskáról meg a halkan szálló angyalokról álmodott, és édes nyál csordult a párnájára a kiesett cumi mellé. A templom harangja hatot ütött, amikor anyuka – csak így nevezte a gyerek – bemotozott a szobába, és költögetni kezdte.
– Pistike. Pistike, kicsi fiam, ébredjé’! – A gyerek fordult egyet, de nem tért magához, éppen az óvó néniről, meg a Zsülikéről alakultak képek a fejében. Zsülike nagyon aranyos volt, vele szokott játszani, de a többiek csúfolták emiatt.
– Ébredjé’ má’ gyerek! – Rázogatta az anyja határozottabban, ami szavakhoz az udvarról fölnőttes hangok, káromkodás meg röhögés társultak, a gyerek fölült, Zsülike meg huss, elveszett a ködben. Hülyén nézett ki Pistike magunk közt szólván, azt sem tudta, hol van, a haja elfeküdve, szemei csipásak, az anyja meg, hogy fölébressze fölnőtt módon, kis vizet locsolt az arcába, meggereblézte az üstökét, és fölöltöztette.
Kis melegítőt adott rá, kéket, takarost, kis atlétát, kis pulóvert, kis sapkát, kicsi ingecskét meg köténykét, kis bekecset, apró gumicsizmácskát, hogy az apjára hajazzon. Olyan is volt, bamba, mint rendesen. Anyuka majdnem beletöltötte az önindító kisüstit, a nagyi szólt rá, hogy: – Jolán, micsinász? – miközben a hurkába való hagymát pucolta.
Jolán-anyuka magához tért a delírből, Pistike még nem igazán, amikor kiterelte a fiacskáját az udvarra, ahol máma férfit faragnak belőle. Ott volt a rokonság, a Jenő sógor, a Laci koma, a Jancsi meg a Béla. Pistike látta az ismerős bácsikat, a vereslő orrukat, hallotta a hangjukat, de semmit nem értett. A nagyok röhögve beszabadultak az ólba, és hátsó lábainál fogva vonszolták ki Dezsőkét, a disznót, aki a vesztőhely felé haladva nem röfögcsélt kedvesen, hanem visított halálra válva, tényleg, mint a vett malac...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.