ERIKA NÉNI

ÉLET ÉS IRODALOM ONLINE
Szerző: Grecsó Krisztián
2017.03.04.

(Mindenki, Duna TV, február 24.)

„Erika néni minden magyar iskola büszkesége lenne ma, és lesz ezután is, holnap és holnap után, mert ilyen a rendszer, erre épül, a hazugságra, kivagyiságra, az eliteskedésre. (…) Az Erika nénik országában mindig a lényeg sikkad el, hogy szeretni kell szavalni, énekelni, hogy ez a lélek gyönyöre. Felénk nincs derékhad, tömegsport, kórusélet, kicsit hamis tűzoltózenekar, nálunk elit van és nyomor, ezt szeretjük, ehhez értünk, és egy kicsit erről beszél a Mindenki. Nem nagyon, de ha akarja a néző, ezt is látja.”

Nem lehet mást tenni: szívből örülni. Nincs magyar ember, aki ne érezné a kényeztetés gyönyörét, a magyar filmek, sok év koplalás után, nemzetközi díjakkal megrakva térnek haza, lassan az eddig fényév távolságokra lévő román státuszba kerülünk, és újra mi vagyunk Kelet-Európa. Ha ez így megy tovább, magyar filmes nem tud hibázni.

Csak azon magyar vágók, színészek, rendezők helyében nem lennék most, akik az elmúlt két-három évtizedben csináltak remekműveket, és ne fukarkodjunk, vannak ilyenek, csakhogy akkor a magyar mozgókép nem volt nemzetközi divatban, és ha felfeszültek a szivárványra, akkor is egy közepes iraki film nyerte ronggyá magát, és lett legalábbis szakmai siker. Ez a mostani, üdvös sikerszéria persze nem az ő rovásukra megy, nem ellenükben van, és én sem a „semmi sem elég” dohos, kocsmai sarkából beszélek, de mégis: ha a lelkes polgár lehiggad a gólöröm és nyerésláz után, akkor magára marad a filmekkel. És azok nemcsak úgy kinőttek néhány év alatt a semmiből, hanem egy jól követhető hatástörténeti folyamat részei, elődökkel, példákkal. És egyszerűen érthetetlen, mikor melyik alkotás kap időt, figyelmet, lehetőséget, hogy megmutassa magát.

A művészet persze nem az igazságosság és a demokrácia terepe, szóval maradjon a fergeteges gólöröm és az érinthetetlenség ínyenc státusza. A Mindenkiről nincs értelme hagyományos kritikát írni, mert a befogadói pozíció azonnal klasszikussá lett, valahol már látott képeket fikcionál. Ez a film az Oscar-díj hatására máshogyan van nézve, és ez érthető, és a maga módján rendben is van, mert ekkora boldogság után legszívesebben hagynám, hogy az élmény egy egész maradjon bennem, ne essen szét, ne legyen belőle egy huszon-egynéhány perces rövidfilm, amit leadott a tévé. Inkább maradjon úgy, hogy még a metrón is ezt nézik a telefonon, és én még nem is láttam, de amikor odapillantok, már tudom, hogy ez az. Mint egy nagy vers, amiről egyszerűen nem tudom, mikor olvastam először, örökké tudtam, hogy „Én fekszem itt a kihűlt földön”, mert ezt minden magyar gyerek a szülőszoba óta tudja.

De sajnos a Mindenki nem egy nagy vers. Pedig rosszat nem szeretnék mondani róla. Kedves, bájos, szerethető anyag, jó volt a kaszting, Stein­hauser Andrea munkája, a két főszereplő, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya nem egy pillanatban megtörte a sok évtizedes magyar gyerekszínészátkot. Amennyire a forma engedi, a szűkös formai keretek között, Deák Kristóf író-rendező élő karaktereket alkotott. Természetesen Szamosi Zsófia Erika nénije viszi a prímet, a karakter és az alakítás is, gyötrelmes tükör, ez a pokoli magyar valóság, amiben senki nem akar rosszat, csak hát szerintünk ilyen az élet. Erika néni minden magyar iskola büszkesége lenne ma, és lesz ezután is, holnap és holnapután, mert ilyen a rendszer, erre épül, a hazugságra, kivagyiságra, az eliteskedésre. Nálunk nincs olyan sport, művészeti forma, a Kodály-módszertől a táncházmozgalmon át, amelyik ne felejtené el azonnal önmagát, és ne profik játszanák a tévében, versenyeken, hogy ők vagyunk mi. Az Erika nénik országában mindig a lényeg sikkad el, hogy szeretni kell szavalni, énekelni, hogy ez a lélek gyönyöre. Felénk nincs derékhad, tömegsport, kórusélet, kicsit hamis tűzoltózenekar, nálunk elit van és nyomor, ezt szeretjük, ehhez értünk, és egy kicsit erről beszél a Mindenki. Nem nagyon, de ha akarja a néző, ezt is látja...

ITT OLVASHATÓ