Szerző: Ágoston László
2017.05.20.
Gyermekkorában a magyartanára tehetségesnek tartotta és kiválóra értékelte a forgalmazásait. Tizenhat volt, amikor egy lány azért csókolta meg, mert a szívéig értek a sorai. Akkoriban még hitt.
Az “újságíró” a tükör előtt állt és hosszan nézte saját magát. Nem tetszett neki a kép, amit látott, de nem tudta megmagyarázni miért.
Gyermekkorában a magyartanára tehetségesnek tartotta és kiválóra értékelte a forgalmazásait. Tizenhat volt, amikor egy lány azért csókolta meg, mert a szívéig értek a sorai. Akkoriban még hitt.
Hitt magában, abban, hogy világot megváltó nagy irodalmár lesz vagy legalább zseniális, Nixonokat buktató oknyomozó riporter. Csillogott a szeme.
Ma pedig itt áll a tükör előtt… és nem lát a saját szemében semmit. Opálos. A saját tekintetét sem állja.
Az apja nem volt hithű kommunista. Érdekből lépett be a pártba és tisztességgel igyekezett nevelni a gyerekeit. Harcolt a túlélésért - mint az értelmiségiek mindig, itt felénk, Kelet-Európában - és “alkalmazkodásra, rugalmasságra” nevelte a fiát.
Az őt munkájában megzavaró, elé álló és szemébe néző fiatal politikus sem azért zavarta, mert szégyellné a munkáját. Nem. “Alkalmazkodás és rugalmasság.” A pöcés is megszokja a szagokat. Az zavarta, hogy a csillogó szemű fiatal jelenléte elgondolkodtatta: talán lehetett volna máshogy…
Mert ő sem ide akart jutni. Michelangelo szeretett volna lenni, de évek óta csak szobafestő… ez a srác viszont… akit lejáratott a mindennapi betevőért … ő egy sixtusi kápolnát próbál építeni éppen… lehet, hogy csak terv marad, de már most sokkal messzebb ért, mint ő a saját életében valaha. Pedig fiatalabb is…
Nézte a ráncait. Győzködte magát, hogy “ez is csak egy munka” meg “ha én nem csinálom meg, megcsinálja más”… de a saját, belső lelki ellenzékét nem hatotta meg az üres propaganda. Érezte, hogy harminc aranyért fecsérli az életét és a tehetségét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.