MAGYARORSZÁG, VÉGÁLLOMÁS

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2018.01.12.

Ott álltak, ácsorogtak a ködökben, szúró napsütésben, esőzuhogásban a bozontos ég alatt, tikkadt szöcskenyájak peremén a jó nyugodtszenterzsébetiek, és várták a buszt. Mindig csak várták, nézve a messzeséget, falujuk oldalát, így merevedtek bele az időbe az árok peremén, és az egyik helyi Estragon fölsóhajtott az ő szívéből: ”Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas.”

És vágyak támadtak bennük, hogy kellene egy buszmegálló, a várást intenzívebbé teendő, irodalommá emelve mintegy, és hogy ne ázzanak cafatokra, azért is. De ilyenre pénzük nekik nem volt, miért is lett volna, ha semmire sincs, csak távoli földek templomaira, kisdedóvóira, valamint a kiskutya csavaros faszára. De erre nem.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta volt Virág elvtárs kezében hajában sült krumplit szorongatva és forgatva azt, mielőtt a rohadt stanicli durranása okán szétlőtték Pelikán elvtárs hagyamszagú konyháját. És a mi falunk polgármestere is az, hiszen eszébe ötlött, hogy megállóra ugyan nem, de kilátóra adnak pénzt a hatalmasok.

Így született meg a gondolat, amelyet tett is követett, és szárba szökkent a kilátóba ojtott megálló, a hibrid, a kettőben az egy, hogy csak megmossák a hajukat és indulnak is. Kicsi is, kilátni sincs semmire, de az övék. Lett öröm, alunni se tuttak az éjjel, kínálták erősen káposztalevéllel. Azóta ott várják Godot-t, és néha a toronyba mászva olyik elmélázik azon, hogy eljátszották a jogaikat...

ITT OLVASHATÓ