Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.08.19.
Szerencsés csillagzat alatt születtem. Mindig olyat és azt csináltam, ami örömet szerzett. Először a sport, aztán az orvoslás, és most néhány év óta az írás is rengeteg örömet ad. Az, hogy bizonyos dolgokról, melyek megérintenek, módom van nyilvánosan is elmondani, amit gondolok, érzek, extra ajándék.
Az, hogy gyerekorvosnak lenni jó, nem kétséges. Az, hogy egész nap gyerekek között lehetek és hozzájárulhatok a gyógyulásukhoz, még a jónál is jobb. Ám van ennek a szakmának is, mint minden más elfoglaltságnak, árnyoldala.Generálódnak helyzetek, melyekkel nehéz mit kezdeni, nincs igazán jól bevált módszer, mi a helyes viselkedés ezen nehézségek előfordulásakor.
Egyetemista voltam, belgyógyászat gyakorlaton egy hétig a belklinikán. Korán reggel ül egy idős bácsi szépen felöltözve, kezében a botjával az ágya szélén, a csomagja is összekészítve.
– Megyek haza, kisdoktornő – mosolyog rám – várom a fiamékat. Jönnek, úgy mondták, amint tudnak.
Dolgozunk, vizitelünk, zárójelentést írok, a bácsi még mindig ül az ágyán, mellette a csomag. Eltelik a nap, lassan esteledik, mire a családja előkerül.
Tudom, értem én, bizonyára sok a munka, nagy a hajtás, Apuka meg úgyis ráér. Nézem a bácsit, és fáj a szívem. Nem elég, hogy beteg volt, hogy megöregedett, váratják.
Úgy érzem, ezt sosem tudnám megszokni, és ha belgyógyász lennék,
bizonyára tennék szúrós megjegyzéseket.
Megint csak megerősödik az eredeti érzés: csakis gyerekekkel szeretnék foglalkozni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.