VITRAY

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VÁNCSA ISTVÁN
2018.08.03.

A stúdióban nem volt semmi, se kamerák, se lámpák, se díszlet, vagy leg­alábbis a néző semmi effélét nem látott. Üres szoba, benne egy szék a le­hető legszokványosabb fajtából, aztán bejön egy ember, és leül arra a székre. Hamar kiderül, hogy nem az a locsi-fecsi fajta, ha viszont mégis mond valamit, az szabatos, lakonikus, lényegre törő. Noha ő itt nem a víz­állásjelentésből olvas fel részleteket, ez egy szórakoztató műsor, mond­hatni show, függetlenül attól, hogy kitalálója és megalkotója a szórakozta­tó műsorok és kiváltképp a show-műsorok valamennyi megszokott kellékét gondosan mellőzi. Fiatalabb olvasóink erre a produkcióra aligha emlékez­nek, Csak ülök és mesélek címmel került a képernyőre, és bármily hihe­tetlen, a hetvenes évek második felének egyik legjobb, sőt talán a leges­legjobb műsoraként tisztelhettük. Kitalálója és főszereplője Vitray Tamás volt, aki szinte napra pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1958. augusztus 5-én kezdte a televíziózást, a jelzett időszakban tehát már csaknem két év­tizede benne volt és még vagy négyet sikerült ráhúznia. Integritását vé­gig megőrizte, járta a maga útját abban az időben, amikor a magányos vándort csaknem annyira utálták, mint mostanában, de jobb híján hajla­mosak voltak megtűrni, ha nem is mindig. Persze Vitray minőséget tett le az asztalra, ám ez önmagában kevés. Valószínűbb, hogy kezelhetetlenül autonómnak látszott, így aztán kirúgás helyett néha kinevezték, néha ki­tüntették, közben múltak az évtizedek, ő pedig nagyszerű műsorokat ho­zott létre és televíziós szakemberek számos nemzedékét nevelte fel. Zö­mük rég nem látható a képernyőn, ugyanis amit tőle tanultak, arra ma már nincs szükség, vagy legalábbis nem ott és nem úgy; némelyiknek szinte meg se száradt a tinta az oklevelén, de már arról kellett morfondí­roznia, hogy elmenjen favágónak a Léna mellé, vagy itthon vacakoljon olyasmivel, amihez semmi kedve nincs. A televízió­zás követhetetlen gyor­sasággal alakult át a ma ismert programgyárrá, amelynek Vitrayhoz ha­sonló korszakos figurái többé nem lesznek, csak féltartós robotosai és egyszer használatos celebjei, továbbá műsorai sincsenek, csak importált technológia alapján legyártott, a nemzetközi szabványoknak megfelelő vi­deóállományai, hogy a reklámok közötti időt is ki lehessen tölteni valami­vel. Velük ellentétben a Csak ülök...még valódi emberekről szólt, vagyis minden lehetséges sorból kilógó, excentrikus, holdkóros csodabogarakról, akik valami okból közel álltak a műsor alkotójához, talán mert titokban ő maga is közülük való. Láttunk osztályharcos sakkfigurákat faragó egykori légtornászt, neurológiával foglalkozó szabómestert, nyolcvanéves repülő­nőt és persze bőséggel olyanokat is, akikre ma már a kutya se figyelne föl, hiszen közben a világ átalakult, a néző ingerküszöbe a sztratoszférá­ban lebeg. Akkoriban a szabványon kívüliség devianciá­nak számított, a szocialista embertípus nem különcködik, egyforma kalap, egyforma öl­töny, egyforma cipő, vagy ha mégse, az gyanús. A Csak ülökben ezekkel a figurákkal egy rájuk őszintén kíváncsi, nyitott, elfogulatlan, előítélet-mentes, megértő, európai szellemű ember társalgott, ilyenből akkor se volt sok, most még kevesebb van, talán a klímaváltozás miatt. Vitray olyannak fogadta el az alanyait, amilyenek. Jött egy fakír, jó étvággyal el­ropogtatott egy üvegpoharat, viszonzásul azt kérte, hogy a riporter közben varrjon egy gombot a hasára, mutatta is, hova. Vitray odavarrta, egész ügyesen, anyám nőiszabó mester volt, meg tudom ítélni az ilyes­mit. Szakszerűen lett odavarrva a gomb. Az utolsó pillanatban a riporter mintha kissé elbizonytalanodott volna, ami érthető, nem mindennap varr az ember gombot az ő felebarátjának a hasára, de aztán, mint mindig, ekkor is megtalálta az egyedül természetes, magától értetődő megoldást. Akkor én ezt most elvarrom – mondta, és elvarrta. A fakír közben végzett a po­hárral, nézte a gombját, örült neki.

ITT OLVASHATÓ