ATLASZ A KATEDRÁN -

MAGYAR HANG
Szerző:  B. MOLNÁR LÁSZLÓ
2018.11.17. 

Eljött az idő végérvényesen, amikor kimondhatjuk, vétkesek közt cinkos, aki néma. Igen, vétkes az is, aki némán tűri azt, amit immár évek óta művel a kormányzat a magyar oktatással, a pedagógusok társadalmával. Az iskolák elveszítették önállóságukat, és az állam a tankerületi központok számára sem biztosítja a megfelelő forrásokat. Helyi szinten sem valósult meg együttműködés az önkormányzat és a fenntartó között, a pedagógusok leterheltsége pedig lehetetlenné teszi a munkát. Nincs a világon még egy olyan ország, ahol a diákoknak és a tanároknak ekkora és teljesíthetetlen terhelésben lenne részük, mint nálunk.

Ez a kormányzat próbálta már a gondokat megoldani óraszámcsökkentéssel, meg -növeléssel, látta már a jövőt a pedagóguslétszám emelésében vagy csökkentésében. Sőt, volt olyan elképzelésük is, hogy kizárólag a tanév meghosszabbítása vagy az iskolai szünetek számának növelése-, esetleg csökkentése lehet az igazi gyógyír, de kísérleteztek már a tankötelezettség korhatárának csökkentésével, forráskivonással, illetve a bérek emelésével, a pedagóguséletpálya-modell bevezetésével is. Csak eggyel nem: a gondok szakmai megoldásával.

Elöregedett a szakma, és ha a következő tíz esztendőben valóban nyugdíjba megy negyvenezer pedagógus, óriási lehet a baj. A már most elképesztő méreteket öltő pedagógushiány hosszú folyamat eredménye, és a kedvezőtlen bérviszonyok mellett a megbecsültség hiánya és a rossz munkakörülmények is közrejátszanak benne. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a pedagógus-életpályamodell nem vált be, ugyanis rengeteg pluszmunkát, feszültséget, fáradságot hozott magával – ami finoman szólva nem kedvez az oktatás színvonalának. Majd lassan a nagy dérrel-dúrral bejelentett bérfejlesztés is megfeneklett: 2015-ben például kikerült a törvényből az a biztosíték, hogy a pedagógusbéreket a mindenkori minimálbérhez kötik...

ITT OLVASHATÓ