EMBERTELENSÉG

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: BÓTA GÁBOR
2019.09.15.

Hihetetlen milyen érzés nélküli, sablonokból álló, szokvány dicshimnuszt darál rezzenéstelen arccal, Goneril és Regan, amikor rögtön a Lear király elején, a debreceni Csokonai Színház előadásában az ország elosztására kerül a sor - a Vidéki Színházak Fesztiválján, a Tháliában.

Kapásból észlelhető, hogy nincs bennük semmi meggyőződés, szeretet, konganak a szavaik, üres a tekintetük. Lear mégis hisz nekik, amikor nyilvánvalóan érdekből, hozsannáznak neki. Már annyira megbuggyant, hogy képtelen tisztán látni, az otromba hízelgés elveszi a józan eszét? Esetleg soha nem volt neki, csapnivaló uralkodó volt? Mindenesetre, amikor hebehurgya módon osztozkodik, még egyben az ország, még nem tudunk véres viszályokról, amikor azonban a két lánya között ketté osztja, és a harmadiknak, Cordeliának nem ad semmit, kitagadja, rögvest elindul a mindent szétdúló polgárháború. Ez a király ősfőbűne, megbocsáthatatlanul tragikus vétsége, ezt akkor is kell tudnunk, amikor kiszolgáltatottságában szánjuk: ő hozta népére a sokak életébe kerülő viszályt. Ilja Bocsarnikovsz rendezésében, aki már harmadik alkalommal dolgozott Debrecenben, egy országot jelképező, hatalmas papírt hasogatnak hirtelen darabokra, az osztozkodásnak megfelelően. Ez meglehetősen jól ábrázolja, hogy a hatalom, a föld széttrancsírozása, milyen végiggondolatlanul, pillanatnyi indulatból történik, csöppet sem eldilemmázva azon, hogy milyen következményekkel jár. 

Ráckevei Anna életerős, egyáltalán nem agg Leart alakít, felhevültségén kívül semmi baja, látszólag nyugodtan uralkodhatna tovább, energiája bőven van hozzá. Lelkileg fáradt el, esetleg unja a „banánt”? Ez tán nincs igazán eljátszva. Az viszont igen, hogy amikor kiderül, nem megy minden simán és oda a magabiztossága, ha nem hódolnak neki, akkor felbőszül, elveszti a kontrollját, elszáll az agya. Ráckevei megmutatja, hogyan villan rémülten a szeme, hogy esik az addig első ember kétségbe, aztán ez miként csap át agresszivitásba, villámló tekintetbe, kiabálásba, rusnya fenyegetőzésbe. Mindehhez adott a zengzetes, messze vivő hang, mint egy klasszikus hősszínésznél. 

Bocsarnikovsz viszont nem engedi, mint a régi, patinásan poros előadásokban történt, hogy a színészek lecövekelve, öblös hangon bömböljenek. Az még egy nyugodtabb világ lenyomata volt. De a mostani zaklatottan kiszámíthatatlan közeghez jobban illik az ideges mozgás, fel-alá lófrálás, futkosás, akár olyan gyorsan, mintha valaki ki akarna szaladni a világból. A Három nővér rendezésében sem üldögéltek a Csehov darabokban megszokottan komótosan a szereplők. Jelezve, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj, alaposan megmozgatta őket, mintha földrengés lenne. Ezúttal néha ezek a vad mozgások sötét tónusú állóképekké rendeződnek össze, ami látványban akár egyenesen festői, de olykor statikussá, némiképp monotonan letargikus hangulatúvá teszi a produkciót. A rendező és fénytervezője, Tumanian Narek, művészi módon bánnak a világítással, ott tobzódnak a deszkákon a lidérces árnyak, és a beléjük rémisztő módon hasító fények, sajátos, kiismerhetetlen, hátborzongatóan félelmetes, nyomasztó világot teremtve. 

Bocsarnikovsz arról beszél, hogy az ország szétcincálásával „minden egész eltörött.” Nem lehet bízni ismerősben, barátban, családtagban, adott szóban, bárki nekironthat bárkinek, itt is ellenség van, meg amott is. A bizalmatlanságnak nagyon is van valóságalapja, de már kórossá válik, és ez szétzúz mindent, kő kövön nem marad. Mondják, hogy a háborúskodás, emancipáció ide vagy oda, leginkább a férfiak mestersége. Hát most, miután nő formálja meg Leart, egy nő a kirobbantója, és egy anya tagadja ki a lányát, ami tán még borzasztóbb. El lehet persze töprengeni azon, játszhatja-e nő Leart? Hogy ezúttal miért is Leart alakítja, arra az előadásban nem találtak ki semmi különöset. De hát miért is ne? Learnek nem a neme, a férfiassága fontos, hanem a pozíciója, hogy király, és utána a totális kiszolgáltatottsága, kisemmizettsége, megcsalatása, az, hogy bárki bármikor letaszítható a valós és a képzeletbeli trónról, és akit addig körülzsongtak, azzal ekkor már szinte a kutya sem törődik. Ahogy a Bolond esetében sem a neme fontos, hanem ugyancsak a pozíciója, az, hogy akad valaki, akinek ott ahol „körbehazudják" egymást az emberek, megengedik, hogy kimondja az igazságot...

ITT OLVASHATÓ