Szerző: KŐRIZS IMRE
2019.11.06.
Magyar Narancs: A Mindig Homérosznak nem az első könyve a festőművész Max Neumann-nal. Miben volt más most a munka, mint az ÁllatVanBent idején?
Krasznahorkai László: Akkor egyidejűleg, egymást inspirálva dolgoztunk. Ebben az esetben a kész szöveggel sétáltam át Maxhoz, bár időnként beszámoltam neki arról, hogy mit művelek, mert az ő akkori műterme közel volt az én akkori lakásomhoz Berlinben. Egy segítő közreműködő az általam olvasott magyar mondategységeket kapásból fordította neki németre, amire én nem lettem volna egyszerre képes, mert azt akartam, hogy hallja az eredeti szöveget is.
Ez majdnem három órán át tartott, és utána megkérdeztem, van-e kedve képeket adni, de nem illusztrációkat, mert az feleslegesnek tűnt, hanem hogy egyfajta dialógus legyen a képek és a szövegek között. Max akkor elkezdett új képeket csinálni, másrészt kiválasztott régebbieket a könyvben használt képek számához képest sokkal nagyobb sorozatából.
MN: És hogy döntötte el, hogy zenékre mutató QR-kódok kerüljenek a fejezetek élére?
KL: Amikor leírtam ezt a szöveget, állandóan iszonyú erős, ritmikus lüktetést hallottam a fejemben, a testemben. Ez része volt a szövegnek, amit tudatnom kellett az olvasóval. Nem ugrott be azonnal, mit kéne csinálni, de eljutottam oda, hogy keressek egy dobost. Amikor megkérdeztem Ráduly Mihályt, ki tenné meg azt a szívességet, hogy a vér lüktetését valahogyan megoldja, ő Miklós Szilvesztert ajánlotta. Mihály azért gondolt rá, mert Szilveszter szívesen csinál ilyen furcsa dolgokat, olyan kollaborációra is hajlandó, amire más dobosok kevésbé, mert akkor ki kéne lépni abból, amit egyébként kitűnően tudnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.