Szerző: Határátkelő
2020.02.04.
„Apám és anyám is három nyelven beszélt (német, francia és angol). Módos polgári családokban, a második világháború elött ez nem volt ritka.
Nem mintha ez őket az „ostrom után” valamennyire is segítette volna. Ahol nyelvtudás kellett azok többnyire tanári vagy bizalmi állások voltak. Apám könyvelő beosztottként dolgozott, anyám, mint varrónő Angyalföldön.
Tante, a komor hölgy
Nekem, mint egyetlen gyereknek, azonban már a legkorábban kellett menni nyelvet tanulni. 1950-és évek elejéről beszélünk. Még épphogy az általános iskolába kezdtem járni, de kétszer egy héten muszáj volt az utcai foci helyett privát „németre” menni a „Tante”-hoz.
Egy nyugalmazott valamikor apáca tanárnőhöz, aki a Pasaréti templom közelében lakott egy albérletben. Kb. 20 forintba kerülhetett egy óra. Nagyon nem szerettem. A Tante egy idős, feketébe öltözött hölgy volt, komor és igen szigorú. Ha a leckémet nem tudtam úgy, ahogy ő azt elvárta, bizony vonalzóval a körmömre is csapott.
Panaszkodtam is a szüleimnek. Ha a körömcsapás nem is zavarta őket, látták a problémát: az egészet szívből utáltam. Összeült a szülői tanács, menjen a fiú angolt tanulni, ez volt a határozat. Talán az jobban fog tetszeni neki.
…és Babi, a jó kedélyű
„Enter” Babi (néni), aki tökéletes ellenkezője volt a Tanténak. Egy egykori diplomata özvegye, világlátott, jó kedélyű középkorú szőke hölgy, egy dunaparti szép lakásban lakott, ahol ma a Duna Korzó található. Itt adta leckéit a 4. emeleten.
Sokat nevetett, még bele is szerethettem talán… de tény, hogy a tanulási kedvem nagyot javult. Szóval mondjuk 7 éves koromtól egészen az érettségiig privát angolra jártam, a Babi néni után jött az „Alizka” a Házmán utcában, hasonló múlttal. A tandíj persze emelkedett, ahogy minden más...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.