Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.04.04.
Az alábbi cikk 2005. április 4-én jelent meg a Népszabadságban, a fölszabadulás 75. évfordulóján; a Kettős Mércén első ízben 2016-ban közöltük újra.
Fölszabadulás
Ezelőtt húsz évvel ez lett volna a Népszabadság „április negyedikei vezető anyaga”, és én átlapoztam volna. S ha valaki azt mondja, hogy valaha majd én írom a Népszabadság „április negyedikei vezető anyagát”, akkor azt gondoltam volna, hogy meggárgyult.
Ma ez nem képtelenség, ám óvatlanság. Mint minden egyéb, ami vita nélküli, bensőséges, intuitív meggyőződése kellene hogy legyen a köztársaság minden egyes hívének, a „fölszabadulás” puszta szava is arra készteti a köztársaság honpolgárait, hogy gyűlölködve, gyanakodva és szomorúan bámuljanak egymásra. Tavaly augusztus 23-án Bukarestben egymás mellett szemlélte a díszemelvényről a tisztelgő csapatokat a bolsevik múltú államelnök és I. Mihály király; a fölszabadulás ottani ünnepéből csak a vasgárdisták maradtak ki. A romániai politikai osztály (amely határozottabban antikommunista világnézetileg, mint magyarországi megfelelője) ezt képes volt elválasztani az 1940-es évek végének sötét fejleményeitől. És a mi vezetőinknél jobban tudja, mi a közös minimum, és mi a nemzeti érdek.
Párizsban ma is van Sztálingrád nevű metróállomás. Nem Sztálin emlékére.
Magyarországon a sajtóban az a konszenzus kezd kirajzolódni, hogy 1945 tavaszán, hatvan esztendővel ezelőtt fölszabadultak a zsidók és a kommunisták, és senki más. Némely magyarok megnyerték, mások elvesztették a háborút. A győztesek pedig keserves bosszút álltak a veszteseken. Van ebben némi igazság. 1944 áldozatai, ha túlélték, 1945 győztesei voltak, és nem kímélték kínzóikat s azokat, akiket kínzóik cinkosainak véltek. De ez a történet lényege?
Aligha.
Ezelőtt húsz évvel ez lett volna a Népszabadság „április negyedikei vezető anyaga”, és én átlapoztam volna. S ha valaki azt mondja, hogy valaha majd én írom a Népszabadság „április negyedikei vezető anyagát”, akkor azt gondoltam volna, hogy meggárgyult.
Ma ez nem képtelenség, ám óvatlanság. Mint minden egyéb, ami vita nélküli, bensőséges, intuitív meggyőződése kellene hogy legyen a köztársaság minden egyes hívének, a „fölszabadulás” puszta szava is arra készteti a köztársaság honpolgárait, hogy gyűlölködve, gyanakodva és szomorúan bámuljanak egymásra. Tavaly augusztus 23-án Bukarestben egymás mellett szemlélte a díszemelvényről a tisztelgő csapatokat a bolsevik múltú államelnök és I. Mihály király; a fölszabadulás ottani ünnepéből csak a vasgárdisták maradtak ki. A romániai politikai osztály (amely határozottabban antikommunista világnézetileg, mint magyarországi megfelelője) ezt képes volt elválasztani az 1940-es évek végének sötét fejleményeitől. És a mi vezetőinknél jobban tudja, mi a közös minimum, és mi a nemzeti érdek.
Párizsban ma is van Sztálingrád nevű metróállomás. Nem Sztálin emlékére.
Magyarországon a sajtóban az a konszenzus kezd kirajzolódni, hogy 1945 tavaszán, hatvan esztendővel ezelőtt fölszabadultak a zsidók és a kommunisták, és senki más. Némely magyarok megnyerték, mások elvesztették a háborút. A győztesek pedig keserves bosszút álltak a veszteseken. Van ebben némi igazság. 1944 áldozatai, ha túlélték, 1945 győztesei voltak, és nem kímélték kínzóikat s azokat, akiket kínzóik cinkosainak véltek. De ez a történet lényege?
Aligha.
Valaha ezt mindenki tudta. Arról kell szólnom, miért volt majdnem mindenkinek fölszabadulás 1945 áprilisa-májusa, s miért helyes minékünk is ezt fölszabadulásnak tekintenünk, habár.
Habár a szövetségesek erkölcsi előnye a tengelyhatalmakkal szemben arasznyi. A Szovjetunió rendszere a leggyilkosabb rendszer volt. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia Drezda, Hamburg, Hirosima, Nagaszaki terrorbombázásával fajirtást hajtott végre vétlen polgári személyekkel, gyerekekkel szemben, s ezt a nyugati hatalmak a gyarmatokon folytatták az ötvenes évek végéig. Ennek semmivel nem volt több stratégiai értelme, mint a náci haláltáboroknak, ha nem is volt annyira átgondolt.
És jaj volt a legyőzötteknek. Az új határok mögé került németeket milliószámra „kitelepítették”, azaz elűzték, és sokukat útközben leöldösték. A Vörös Hadsereg katonái – bosszúból hazájuk elképzelhetetlen kegyetlenségű letiprásáért – tömeges nemi erőszakot követtek el rendszeresen, parancsnokaik hallgatólagos (Németországban olykor kimondott) beleegyezésével, néha bátorításával. A szövetségesek kifosztották a legyőzött országokat, főleg, de nem kizárólag a Szovjetunió. Napirenden volt a tömeges megalázás, ítélet nélküli internálás, oktalan vagyonelkobzás, száműzés. Demokratikus intermezzók után a sztálinista parancsuralmi rezsimek tíz- és százezerszámra éheztették, verték, börtönözték be a gondjukra bízottakat bármiféle érthető ok nélkül, a legképtelenebb ürügyekkel. A szabadság világszerte alig gyarapodott, a szegénység pedig – az akkor bigott, fajüldöző és mccarthysta Egyesült Államok kivételével – iszonyatos volt. A nácik fajüldöző rendszerének leverésében olyan amerikai hadsereg vett volt részt korábban, amelyben szegregált fehér és fekete századok voltak, amelyek között néha tűzharcok fordultak elő.
Fölszabadulás?
Lágerek, kínzások, terrorpörök Kelet-Európában és Kelet-Ázsiában, halálbrigádok, kínzások a gyarmati és félgyarmati országokban meg a komprádor latin-amerikai katonai diktatúrákban, cenzúra, agymosás, represszív tömegkultúra Nyugaton, agyalágyult, észbontó szervilizmus és megalázkodás a keleti tömbben.
Fölszabadulás?
Igen, fölszabadulás.
Fölszabadulás először is a fasizmus alól. Ez nem azt jelenti, hogy a szövetségesek tudatos és szándékos „antifasiszta háborút” folytattak volna. Mind a Szovjetunió, mind Nagy-Britannia és Franciaország uralkodó osztálya kiegyezett Hitlerrel és szövetségeseivel, nem rajtuk múlt, hogy a Harmadik Birodalom mégis küzdelemre kényszerítette őket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.