Szerző: GRECSÓ KLRISZTIÁN
2020.08.14.
Ahhoz, hogy az ember megalkudjon, feladja magát, az úgynevezett elveit, és feltegye a kezét, általában erről a korántsem teljes érzelmi önmosdató-palettáról szokás válogatni. Az már viszonylag ritka, hogy a megalkuvó – legalábbis tudatosan – igyekezzen elkerülni mindezeket, és maradjon csupaszon, magában, a beismerés. Winkler Róbert vallomásos videója, amit a saját YouTube csatornájára töltött fel a napokban,
ebből a szempontból (is) érdekes.
Tényleg van olyan, hogy nem gondol rá az ember. Hátba szúrta, elárulta, megdugta, aztán nem hagyja, hogy eszébe jusson. Van egy ilyen technika, szerelmi csalódások esetén is működik, munkaterápiával és vaskos önkábítással kombinálva viszonylag hatásos, el lehet kerülni vele a mérlegelést, a szembesülést. És persze ott van szimplán az önhazugság gyönyörű módszere is, „nem is volt fontos”, „nem számít”, „nem nagy dolog az egész”. Különösen kamaszkorban lehet remekül használni, amikor még viszonylag keveset csalódott magában a vétkes halandó, amikor még különbnek, jobbnak, okosabbnak gondolja magát, mint a világ, de legalább az átlag alsó pereme. Szinte melengető érzés, ahogy lassan más megvilágításba kerül az egész, mert sikerül a részleteket és legfőképpen azok viszonyát parányit arrébb tolni, nem is kell feltűnően, és a nagytotál mindjárt mást mutat. Ezzel a metódussal rokon és szintén kiváló lehetőség az úgynevezett tágabb kontextus. Messzebbről nézve minden szaros, és a probléma, ami előtt mi állunk, megigyuk-e, ellopjuk-e, fel- vagy kiadjuk-e, nem rendszert módosító helyzet, és ha mindegy, ha egészében nézve nem számít, máris meghoztuk a döntést. Ennek ellenére szívből hiszem, hogy létezik égi bíróság, vagy ha nem, hát nem érdemes úgy élni, mintha nem létezne.
Ahhoz, hogy az ember megalkudjon, feladja magát, az úgynevezett elveit, és feltegye a kezét, általában erről a korántsem teljes érzelmi önmosdató-palettáról szokás válogatni. Az már viszonylag ritka, hogy a megalkuvó – legalábbis tudatosan – igyekezzen elkerülni mindezeket, és maradjon csupaszon, magában, a beismerés. Winkler Róbert vallomásos videója, amit a saját YouTube csatornájára töltött fel a napokban, ebből a szempontból (is) érdekes. A tévés újságíró bő évtizede már autókat és nem olyan régen söröket tesztel, nincs rossz dolga, de remekül is csinálja. Bazsó Gáborral külön műfajt hoztak létre, a tematikus dokumentumriportét, ahol nem létezett jármű (autó, szőlőarató-kombájn és így tovább) kontextus, valóság és történtelem nélkül. Akár tévében, akár webes felületen írtak cikkeket, csináltak filmeket, mindig veszettül jók, szellemesek voltak, szerintem még azoknak is szórakoztatóak és pontosak, akiket nem érdekel egy dizájnolt kaszni négy keréken. Ráadásul egy idő után még a szaksznobizmus is lehullott róluk, mint másról a ruha a boldog szerelemben. A Totalcar, megelégelve a tévés vergődést, évek óta az Index melléklete, az alkalmazáson külön oldal, nyilvánvalóan húzóágazat. Az autókat tesztelő szakterületnek nincs köze a közélethez, se a pártpolitikához, de ahhoz, ami most az anyalappal történt, már nyilván van. Kell, hogy legyen.
Erről mesél Winkler Róbert újságíró egy sötét, csinos konyhában, mögötte ásító mosógép. Hogy szerinte mi történt a közelmúltban, hogyan és milyen körülmények között működött eddig a lap, ki az a Bodolai László, és miért nagy dolog, hogy a lap munkatársai nem hagyták csöndben kinyíratni magukat. Aztán – talán sikerül, talán nem – mindezektől elvileg függetlenül közli, hogy ő nem mond fel. Marad „csicskának” egy hűbéressé lett médiumnál. Nem mentegeti magát, nem szépeleg, nem indokol, bár a kontextus konkrét...
Tényleg van olyan, hogy nem gondol rá az ember. Hátba szúrta, elárulta, megdugta, aztán nem hagyja, hogy eszébe jusson. Van egy ilyen technika, szerelmi csalódások esetén is működik, munkaterápiával és vaskos önkábítással kombinálva viszonylag hatásos, el lehet kerülni vele a mérlegelést, a szembesülést. És persze ott van szimplán az önhazugság gyönyörű módszere is, „nem is volt fontos”, „nem számít”, „nem nagy dolog az egész”. Különösen kamaszkorban lehet remekül használni, amikor még viszonylag keveset csalódott magában a vétkes halandó, amikor még különbnek, jobbnak, okosabbnak gondolja magát, mint a világ, de legalább az átlag alsó pereme. Szinte melengető érzés, ahogy lassan más megvilágításba kerül az egész, mert sikerül a részleteket és legfőképpen azok viszonyát parányit arrébb tolni, nem is kell feltűnően, és a nagytotál mindjárt mást mutat. Ezzel a metódussal rokon és szintén kiváló lehetőség az úgynevezett tágabb kontextus. Messzebbről nézve minden szaros, és a probléma, ami előtt mi állunk, megigyuk-e, ellopjuk-e, fel- vagy kiadjuk-e, nem rendszert módosító helyzet, és ha mindegy, ha egészében nézve nem számít, máris meghoztuk a döntést. Ennek ellenére szívből hiszem, hogy létezik égi bíróság, vagy ha nem, hát nem érdemes úgy élni, mintha nem létezne.
Ahhoz, hogy az ember megalkudjon, feladja magát, az úgynevezett elveit, és feltegye a kezét, általában erről a korántsem teljes érzelmi önmosdató-palettáról szokás válogatni. Az már viszonylag ritka, hogy a megalkuvó – legalábbis tudatosan – igyekezzen elkerülni mindezeket, és maradjon csupaszon, magában, a beismerés. Winkler Róbert vallomásos videója, amit a saját YouTube csatornájára töltött fel a napokban, ebből a szempontból (is) érdekes. A tévés újságíró bő évtizede már autókat és nem olyan régen söröket tesztel, nincs rossz dolga, de remekül is csinálja. Bazsó Gáborral külön műfajt hoztak létre, a tematikus dokumentumriportét, ahol nem létezett jármű (autó, szőlőarató-kombájn és így tovább) kontextus, valóság és történtelem nélkül. Akár tévében, akár webes felületen írtak cikkeket, csináltak filmeket, mindig veszettül jók, szellemesek voltak, szerintem még azoknak is szórakoztatóak és pontosak, akiket nem érdekel egy dizájnolt kaszni négy keréken. Ráadásul egy idő után még a szaksznobizmus is lehullott róluk, mint másról a ruha a boldog szerelemben. A Totalcar, megelégelve a tévés vergődést, évek óta az Index melléklete, az alkalmazáson külön oldal, nyilvánvalóan húzóágazat. Az autókat tesztelő szakterületnek nincs köze a közélethez, se a pártpolitikához, de ahhoz, ami most az anyalappal történt, már nyilván van. Kell, hogy legyen.
Erről mesél Winkler Róbert újságíró egy sötét, csinos konyhában, mögötte ásító mosógép. Hogy szerinte mi történt a közelmúltban, hogyan és milyen körülmények között működött eddig a lap, ki az a Bodolai László, és miért nagy dolog, hogy a lap munkatársai nem hagyták csöndben kinyíratni magukat. Aztán – talán sikerül, talán nem – mindezektől elvileg függetlenül közli, hogy ő nem mond fel. Marad „csicskának” egy hűbéressé lett médiumnál. Nem mentegeti magát, nem szépeleg, nem indokol, bár a kontextus konkrét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.