HALOTTAINK

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.11.01.

Amikor belekezdtünk ebbe a munkába, és megterveztük, hogy az élet minden területét átfogó hatásrendszerrel dolgozunk, még nem is számoltunk azzal, hogy az élet végén is jelen kell lennünk. Mert segítség ott is kell, akkor, hogy az emberi méltóság ne vesszen el…akkor sem, ha az életében ebből nagyon kevés maradt.

Fájdalmas emlékek törnek fel ilyenkor, halottak napja környékén az emberben, hiszen a közösséggel együtt emlékezünk a halottakra is.

A legnehezebb persze mindig a gyerekek halálát feldolgozni, talán nem is lehet ezt. Jutott ebből is nekünk, betegséget végigkövetve is, és tragikus körülmények között elveszítve őket. A tehetetlenség érzése, hogy nem tudunk visszafordítani történeteket, ma is erősen él bennem. És erőt is ad, hogy folyton figyelmeztessek, vigyázzunk rájuk, a gyerekekre, mindenben, hogy ne maradjunk a végén eszköztelenül, összetörve, nélkülük. Annyi veszélyhelyzet teremtődik körülöttük. Míg kicsik, azért kell rájuk vigyázni, mert ők nem tudnak magukra…mikor pedig nagyobbak, a felnőtteknek kell megvédeni azoktól a hatásoktól, melyeket gyakran saját maguktól sem tudnak távol tartani.

Annyira nagy a szülői felelősség, és olyan gyakran tapasztalom, hogy ez nem alapozódott meg megfelelően bennük, mert nem volt minta rá… és ezt olyan nehéz felnőtteknél kialakítani. Anya, aki otthagyja a gyerekét a kábítószerre rászokott apánál. Már van egy éve is, hogy jeleztük, baj lesz így, ám a rendszerből nem igazolták vissza a megtapasztalásunkat. Talán most elindulhat valami, mert az óvoda is érzi. Őrület ez a kivárás, hogy mikor jutunk el arra a pontra, hogy valami előrelépés történjen. A gyerek érdekében.

A kábítószer eljutása a szegénység sújtotta térségekbe, a kis falvakba olyan akadályt gördített ebbe az amúgy is nehéz problémába, amivel nem tudunk megbirkózni . Az orrunk előtt mennek tönkre emberek, gyerekek, és nem tudunk mit tenni. Mert nincs már erőnk ezeket az új harcokat is megvívni. A kis falvakban pedig nincsenek támogató csoportok, ezeket vezető szakemberek, és főleg nincs perspektíva, ami miatt megérné letenni a herbált…és másban örömöt, vigasztalódást találni. Rettegek attól, mikor kezdődnek el az ehhez kötődő halálesetek itt is.

A halottak között, akikre emlékezünk, a felnőttek vannak többen, idősek is. Nem hiszem, hogy bármiben mások az okok itt, mint máshol, korunk betegségei tarolnak a szegénységben is, volt nálunk is szívroham, és rák miatt elhunyt beteg is. Talán csak abban más, hogy itt a betegséggel nem küzdenek sokáig, mintha hamarabb feladnák, elfogadnák a végét. Volt, hogy határozottan éreztük, nem is akar már élni, hagyjuk békén, nem kell étel sem, nem kell semmi….és pár nap alatt meg is halt az illető. Valahogy mintha a reménytelenség, amiben éltek, lenyomná őket a végén is. Nincs miért reménykedni, nincs miben hinni, nincs miért maradni ebben a világban.

Nagyon megráztak mindig az egyedül maradtak halálai. Mikor tudjuk, volt párja, gyereke, tartozott valakikhez, és mégis, a sírnál nem áll ott az ő leélt életéből senki. Végignéztünk öregeket, akikre nem nézett rá a gyerekük, még akkor sem, mikor jeleztük neki, nagy baj van.
Sokat gondolkodom rajta, hogy ez vajon szintén a szocializációból fakad? Hogy ennyire tudnak gyűlölni, ennyire nem tudnak megbocsátani, még ekkor sem? Vajon ez is a szociális készségek fejletlenségére vezethető vissza? Vagy tényleg úgy éltek, hogy senkiben semmilyen nyomot nem hagytak?

Most végignéztem én is több temetőt, a szokásos utunk során. Sok elhagyott sír, síremlék, amelyen látszik, hogy évek óta nem nézett rá senki. Túl sok van belőlük….és biztosan nem a szociális helyzetből adódik, hogy valamelyiknél emlékeznek-e vagy sem. Vagy ez így természetes?

Halottaink vannak tehát azok között is, akikkel dolgozunk, akiken segíteni szeretnénk. De akadnak a fejlesztők oldaláról is. Feldolgozhatatlanul fájó a hiánya Bodóczky Istvánnak, akit nemrég veszítettünk el. A kiállítására készült, aminek azt a címet adta: Játsszuk azt, hogy meghalunk…és stroke-ot kapott. A kiállításán egy videót vetítettek, amiben Tanár úr beszélt az életéről, céljairól, művészetéről. De a halálának tudatában ez olyan búcsúbeszéd volt… mintha tudta volna előre, hogy ez történik majd….és ezzel búcsúzik.

Az alapítványnál mindannyiunkat nagyon megrázott a halála. És nagyon sok visszajelzést kaptam azoktól is, akiket tanított, Toldon, az asszonyoktól, akiknek az ikonfestést mutatta, vagy kézművesfoglalkozást tartott nekik. Egyikük azt írta nekem a messengeren, hogy szeretnék a tiszteletüket kifejezni azzal, hogy egy sírcsokrot küldenek. Ők, Toldról. Tanár úr most biztosan örülne… mert ritkán, még mindig túl ritkán fogalmazódnak meg emberi gesztusok egymás iránt. Tanár úr, aki dolgozott velük, biztosan tudná, hogy ez mekkora dolog.

Szóval, nekem a halottak napja mindig a szereteté és a tiszteletadásé. Tisztelet az embereknek, akik éltek, szerettek, hatottak, és nyomot hagytak. Mert meggyőződésem, hogy nincsenek nyom nélküli emberek. Vannak szerencsések, akikre generációkon keresztül emlékszünk majd. Vannak, akikre csak a mostani generáció. De kell, minden elhunytnak kijár ilyenkor egy perc, egy gyertya, egy főhajtás, egy emlékezés azoktól, akik ismerték, szerették, közük volt hozzá.

Talán ebben már megvalósulhatna könnyedén az esélyegyenlőség. Mert ilyenkor már annyira mindegy, mekkora a síremlék. Az emlék sokkal fontosabb, azt hiszem.

ITT OLVASHATÓ