Szerző: LOVÁSZ ANDREA
2021.11.05.
– Felnőtt- és gyerekirodalom viszonya korántsem problémamentes. Többször beszéltél róla, hogy nincsenek írók meg írónők, pontosabban ez nem kellene hogy kérdés legyen. A gyerekirodalommal foglalkozók szerint gyerek-felnőtt cezúra sem kellene hogy létezzen, hiszen az adott mű minőségét nem ez határozza meg. Ám gyakorlati és normatív szempontból is léteznek olyan művek, amelyeket gyerekek olvasnak, illetve gyerekeknek szánunk. A célközönség mennyire határozza meg, miről és hogyan írsz?
– Amikor gyerekeknek írok, általában a saját gyerekeimet képzelem magam elé, gondolatban nekik beszélek, nekik mondom a mesét. Gyakran előfordul, hogy a leírt mesék tulajdonképpen a rögzített változatai a korábban szóban elmondott, rögtönzött történeteknek. Amikor „felnőttprózát” írok, akkor soha nem gondolok a feltételezett olvasóra, vagyis olyankor nem valakinek beszélek, hanem magamban. Olyankor csak befelé figyelek. Ez egy kicsit másfajta működés, mint a gyerekeknek szánt műveknél. Az viszont fontos, hogy az én személyiségemben, belül, nincs semmiféle cezúra, vagyis ebben az értelemben a felnőttműveimben is ott van az elfogulatlan, szemlélődő gyerek, de ott van nyilván a felnőtt tudása is. A gyerekkönyvekben hasonlóképpen, csak ott a gyermeki szemlélet a domináns. Általában olyasmiről írok, ami a gyerekeimmel szóba kerül, vagy olyasmiről, ami engem magamat is foglalkoztatott gyerekként. Mert abban biztos vagyok, hogy a műveinkben az összes életkorú énünk ott van egyszerre. A kisgyerek és az öreg is. Én különben is elég különös viszonyban vagyok az idővel: évtizedekkel korábbi eseményekre is élénken emlékszem, és a tapasztalatok, élmények nem egymásra rétegződnek, hanem szinte párhuzamosan vannak jelen a memóriámban. A gyerekkorom sincs olyan nagy távolságra, hogy ne tudnék azonosulni a hat- vagy nyolcéves kori magammal és más hat- vagy nyolcévesekkel. A könyv tehát, amit ennek a korosztálynak, vagyis a saját gyerekemnek írok, az én egykori énemet is feléleszti és működésben tartja...
– Amikor gyerekeknek írok, általában a saját gyerekeimet képzelem magam elé, gondolatban nekik beszélek, nekik mondom a mesét. Gyakran előfordul, hogy a leírt mesék tulajdonképpen a rögzített változatai a korábban szóban elmondott, rögtönzött történeteknek. Amikor „felnőttprózát” írok, akkor soha nem gondolok a feltételezett olvasóra, vagyis olyankor nem valakinek beszélek, hanem magamban. Olyankor csak befelé figyelek. Ez egy kicsit másfajta működés, mint a gyerekeknek szánt műveknél. Az viszont fontos, hogy az én személyiségemben, belül, nincs semmiféle cezúra, vagyis ebben az értelemben a felnőttműveimben is ott van az elfogulatlan, szemlélődő gyerek, de ott van nyilván a felnőtt tudása is. A gyerekkönyvekben hasonlóképpen, csak ott a gyermeki szemlélet a domináns. Általában olyasmiről írok, ami a gyerekeimmel szóba kerül, vagy olyasmiről, ami engem magamat is foglalkoztatott gyerekként. Mert abban biztos vagyok, hogy a műveinkben az összes életkorú énünk ott van egyszerre. A kisgyerek és az öreg is. Én különben is elég különös viszonyban vagyok az idővel: évtizedekkel korábbi eseményekre is élénken emlékszem, és a tapasztalatok, élmények nem egymásra rétegződnek, hanem szinte párhuzamosan vannak jelen a memóriámban. A gyerekkorom sincs olyan nagy távolságra, hogy ne tudnék azonosulni a hat- vagy nyolcéves kori magammal és más hat- vagy nyolcévesekkel. A könyv tehát, amit ennek a korosztálynak, vagyis a saját gyerekemnek írok, az én egykori énemet is feléleszti és működésben tartja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.