KÁSLER FILIP HIHETETLEN KALANDJAI

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
2022.04.20.

Az élet szép. Mi több, csodaszép, ha kitekint az ember a rigófüttyös rétekre és mezőkre a galambszaros ablakon át, ami helyzet és állapot már önmagában mutatja nekünk az antagóniákat, aminek a végén ott csücsül a végkifejlet, ami az, hogy mindenki elmehet a nagybüdös francba. Nodemégis, mint ahogyan Bálint Gy. kollégánk és atyamesterünk tanította nékünk, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk, ezt az amúgy igaz tételt módosíthatjuk, miszerint az említett ajakmozdulat azért írásnak nevezhető. Ezért fogunk élni vele, midőn kies hazánk egy egészen bájos történetét tesszük nagyítóüvegünk alá, hogy jobban láthassuk, bár nem vagyunk mi nagymamája sem a Piroskának, sem senki másnak ezen a világon.

És most, hogy elmeséltük az életünket, nézzünk azért mégis valami vidám dolgot, és imhol van nekünk elsőként Kásler Miklós maga. Értelmezhetetlen organizmus, akiről az a hír járja az Üveghegyen innen, hogy valaha jó orvos volt. Hihetünk is az efféle mendemondáknak és legendáknak, ám semmi nem igazolja ezeket. Sőt, jelen állapot szerint inkább tűnik elképzelhetetlennek, ha a tízparancsolat betartásával megelőzhető betegségekre emlékszünk, mint Kásler élete fő műve egészségügyi miniszterként. Mert egyéb értékelhetőt ezen a szakterületen nem tett le elibénk az asztalra, sem senki más elé. Ennek ellenére kitöltötte a hivatali idejét, ami hivatalnak annyi minden sokkal kellett volna foglalkoznia, hogy igazából semmire sem jutott ideje.

Itt hever hát romokban az oktatás is, hogy plánesőt kultúráról ne is beszéljünk, ami voltaképp nincsen is. Illetve, ami van, az a minisztérium és a hivatalos irány és törekvés ellenére van, bunkerekben és a föld alatt, fázva és éhezve, oldaluk átlőve, akárha Petőfi farkasai a bugyuta versében. Itt tart hősünk, ilyeneket tett le asztalunkra az imádságos könyv mellé, miközben szenteltvizet izzadott, és füléből olykor tömjénfüst sípolt elő, akárha valami kuktafazék volna. És mindeközben, ahogyan életét a tágabb közösség ellenében tengette, valami lovagi korba álmodta vissza magát, és mint valami huncut gyermek, királyaink csontjaival kezdett legózni, sírokat dúlt szét, miközben minket a járvány tizedelt, de ahhoz szava nemigen volt. Azt nyunyónéni gardírozta.

De spongya rá, mit nekünk immár negyvenötezer halott, ha úgyis eljő a feltámadás, az viszont már erősen delikát, hogy ahogyan omlott össze minden Kásler körül, amiért felelnie kellett volna – s ami dolgokat fentebb fölskicceltünk –, a szentségeken és a sírok feltúrásán is túl, meg az Üveghegyen is immár, hősünk ráadásnak fölfedezte magában a filmproducert, mert lehet, elirigyelte a néhai Vajna hatalmát és munkáját, vagy a nejét. Ez utóbbi csak méla kajánság volt a részünkről, az elbeszélés lendülete sodort erre a lapályra minket mintegy, így nem is kell igazán komolyan venni, azt viszont már nagyon is, ahogyan Rákay Filippel ezek ketten szimbiózisba kerültek. Fogják egymás kezét a pénzesbödön mellett...

ITT OLVASHATÓ