TÉNYLEG MINDENT MÉRCÉZNI, TERELNI ÉS IRÁNYÍTGATNI KELL EBBEN AZ ORSZÁGBAN?

FACEBOOK

Szerző: GÁBOR GYÖRGY

2022.05.29.

Egy ismerősöm küldött el egy cikket, benne egy bizonyos Szabó Lászlóval, akiről - bizonyára az én nagy hiányosságom - eddig még nem hallottam, de aki biztosan fontos személyiség, mert itt is, ott is felbukkan a neve, valamilyen kormánypárti kultúrharcos lehet, ha jól sikerült beazonosítanom, s mindenhol azt a mondatot idézik tőle, amit egy rövid interjúban többször is elmondott. Ez pedig nem más, mint amit a kultúrpolitika világos és egyértelmű mércéjének tekint: “A világ legjobb dolga magyarnak lenni.”

A kultúrpolitika mércéje!

Először arra gondoltam, hogy ha már kultúra és kultúrpolitika, vajon elképzelte-e ez a kultúrpolitikai hiperaktívitástól sújtott Szabó László, hogyan hangzott volna ugyanez a mondat a balfi táborban agyonvert író, az Auschwitzba tartó tehervagonban elpusztult magyar festőművész, vagy az Abda határában agyonlőtt magyar költő szájából? Csak azért, mert nekem kicsiny a kultúrpolitikai fantáziám ahhoz, hogy ezt elképzeljem.

De most a legfőbb gondolatom mégsem ez, hanem leginkább az, hogy ha a kultúra művelésének egyik lényege a szabadság, az elme, a lélek és a fantázia autonómiája, akkor miért kell az amúgy is elborzasztó hangzású és rendeltetésű spártai-bizáncias-harmadik birodalmi-szocreálos kultúrpolitikának “világos és egyértelmű mércét” ostorcsattogtatnia idehaza és külföldön, s harsogni ezt a viselkedésbeli, érzelmi, motorikus és pszichedelikus ukázt, rendeletet, dekrétumot és diktátumot.

Hogyan is képzeli Szabó László, hogy egy kultúrpolitikailag kiötölt mérce alapján lesz irányítható a művész, aki hogy elnyerje a kultúrpolitika kegyes jóindulatát, azt szedi hexameterbe, azt zenésíti meg, azt festi le, azt faragja márványba, azt forgatja le, azt állítja színpadra, azt hegedüli és zongorázza el, azt pengeti a húrokon, azt szavalja és azt énekli, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Miért hiszi Szabó László, hogy kell lennie egy kultúrpolitikai instanciának, aki írásba adja a mércét, mert úgy gondolja, hogy a csetlő-botló művészkének, a kis butulinkónak távvezérelt mércére van szüksége, hisz enélkül egy tiszta hangot nem lenne képes kiadni, egy egyenes vonalat meghúzni, vagy egy mondatot leírni. Milyen fertelmes önteltség, bődületes és kínos nagyképűség, hübrisz és politikailag teljesen elhülyült ostobaság kell ahhoz a tévképzethez, hogy ő majd kultúrpolitikai forgalomirányító rendőrként igazítja útba az eltévedt, utat vesztett, rettentő ködben botorkáló művészt? És miért gondolja, hogy az ő karlendítését követné mindenki, nem csak az unalomig megszokott, jól ismert giccsőrök, valamint a tiszteletdíj- és álláshalmozók? Milyen pszichózisból fakadhat az a kompenzációs szándék, amely abból a tévhitből táplálkozik, hogy Szabó László maga lenne a főszakács a kultúra boszorkánykonyháján?

És egyáltalán: miért képzeli, hogy mércéket kell adni a kultúrának,mert mérce nélkül nem is lenne kultúra, csak megannyi krikszkraksz, rossz intonáció és kínrím?

Tényleg mindent mércézni, terelni és irányítgatni kell ebben az országban?

Amúgy pedig, ha már a világ legjobb dolga magyarnak lenni, én a nagy Szabóval ellentétben inkább Kosztolányinak adok igazat, még akkor is, ha ő nem mércének szánta: “…lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni…”

ITT OLVASHATÓ